Hedvig

Egy este két Bolero

2004.04.12. 00:00

Programkereső

Az együttes tagjainak életét is kockáztatva lépett fel Izraelben a Rishon Le Zion-i Tavaszi Fesztiválon, utána pedig Jeruzsálemben a Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett, amely Rajkó Zenekarral és a Budapesti Szaxofon Kvartettel együtt szerepelt a 13 ország 120 művészét felvonultató eseményen.

Jaszin sejk nyílt színen történt lelövése után egy nappal érkezett a társulat a palesztinok bosszújától, az állandó terrorveszélytől fenyegetett országba. Ugyanannak a hétnek a szombatján pedig világpremiert tartott Jeruzsálemben a Fesztivál Balett, amelyet ott csak Markó Balettnek hívnak. Az együttes vezetője 1972-ben érkezett először a három vallás fővárosába, ekkor még a Béjart Balett szólistájaként szerepelt. Később egy éven keresztül dolgozott és tanított is itt.

A jeruzsálemi bemutató különlegességét az adta, hogy most először mutatták be kettős szólista szereposztásban a Bolerot. A Vágy szerepében előbb Misánczi Mónika táncolt a világ legerotikusabbnak tartott zenéjére, amelyre Markó még a Győri Balettnél írt koreográfiát kimondottan Ladányi Andreának. A középső részt képező Káin és Ábel című, szintén egyrészes mű után Nyári Gáboré lett a Bolero főszerepe. A férfi változat ötlete még 2002-ben, egy mexikói turné kapcsán jött létre, amikor 12 előadást kellett teljesíteni sorozatban, és a női szólista idejébe valószínüleg nem fért volna bele. Az egy este alatt két különböző Bolero ötlete két héttel az izraeli turné előtt született meg Markó fejében.

Izraelben már az is nagy eseménynek számított, hogy a művészek megérkeztek a most különösen puskaporos légkörű városba. Nem mindenkinek volt bátorsága ehhez, így aztán a Jerusalem Post szalagcímben hozta: "A spanyol kosarasok ugyan nem jöttek, de a magyarok elhozták nekünk a kultúrát." Nem Markó dicsekedett el azzal, hogy a kormányválsággal küzdő, háborús helyzetű ország esti híradójában több mint két percen keresztül vele és a társulatával foglalkoztak. Ugyanez "hazai pályán", békeidőben már régen nem történt meg. Nem csak ahhoz kellett nagy bátorság, hogy a művészek betegyék a lábukat Izraelbe - Markó állítja: valamennyiük közül ő félt a legjobban -, hanem ahhoz is, hogy a szinte kizárólag az európai származású zsidókból verbuválódott közönségnek arab zenével, arab női és férfi énekessel, egyszerű, érthető dalszöveggel közvetítsék az egyik leginkább ősi, ószövetségi történetet, a Káin és Ábelt.

Markó inkább arra büszke, hogy a premier előtt leült, és egy kicsit elbeszélgethetett a közönséggel. A beszélgetés - amely inkább egy professzori előadásnak hatott -, kicsivel több, mint 15 percig tartott. Arról szóltak a messziről jött ember gondolatai, hogy miként kellene élni a Béke Városában. A mindig rendkívül nyíltan reagáló helyi közönség - amely a jó előadásokon őrjöngve ünnepel, a rosszat pedig otthagyja - feszült figyelemmel hallgatta a pesti ember véleményét. Ezt az epizódot Markó úgy értelmezte, hogy a nézők előtt a színpadi díszletben ülve elmondhatta profán imáját, saját szerelemvallását Jeruzsálemről, amelyet ő annyira szeret.