Nándor

Jézus hangja

2004.04.14. 00:00

Programkereső

Tartok tőle, hogy nem nagyon eredeti ötlet nagyhéten passiókat hallgatni, de az idén sem jutott jobb az eszembe. Főleg úgy, hogy itt volt Paul McCreesh, és elhozta a kórus nélküli, csak szólistákat foglalkoztató, gyors, könnyed, táncos változatát a Máté-passiónak. És főleg úgy, hogy a piacon CD-változatban is megjelent egy klaszszikus felvétel, illetve kettő, mindkét Bach-passióból egy, Karl Münchinger vezényletével.

A klasszikus szót itt minden negatív felhangjával együtt kell érteni, Münchinger vezénylését általában unalmasnak szokás tartani – nem is egészen alaptalanul. Azt azonban illik beszámítani, hogy Karl Münchinger röghöz kötött karmester volt: a háború után szülővárosában létrehozta a Stuttgarti Kamarazenekart, és attól kezdve neki ez volt az élete.

Nem volt sikertelen élet, viszont azt is tudni kell, hogy Münchinger nem volt sodródó alkat. 1943-ban lemondott a Hannoveri Szimfonikusok zeneigazgatói posztjáról, és két éven át nem vállalt semmiféle pozíciót, így a háború végével azon kevés németországi karmesterek közé tartozott, akiket bátran meghívhattak a győztes felek is, nem tört ki botrány és tiltakozás.

Sajnos ettől a Stuttgarti Kamarazenekar nem lett jobb. Mert Münchinger unalmasságáról elsősorban a zenekar tehet. Vagy legalábbis ez a leginkább megfogható. Hiszen nem valószínű, hogy valakire, aki a fél életét Bachra teszi föl, pont a passiók ne legyenek hatással. A zenekar viszont körülbelül ugyanolyan rossz, bár a két passió felvétele között tíz év telt el. Az ugyanolyan azonban csak az átlagot jelenti, a korábbi lemezen, a Máté-passión inkább a hegedű és a cselló kibírhatatlan, a János-passión viszont a fuvolista és az oboista a főellenség. Nem is miattuk hallgattam újra a lemezeket.

És még tudnám sorolni, hogy ki miatt nem. Marga Höffgen öreglányos altjáért sem, és Walter Berry túlságosan is vaskos, dörmögős Jézus-formálásáért sem. De ott van Hamari Júlia, aztán Fritz Wunderlich könnyedén szálldogáló tenorja, Peter Pears a Máté-passió evangélistájaként, egyáltalán nem szép hanggal, de nem is evangélistához, hanem haragvó prófétához illő felháborodással és odaadással. És mindkét passió csúcspontja: Herman Prey.

A Máté-passióban ő Jézus. Soha hozzá fogható alakítást nem hallottam. Lehet, hogy nem elsősorban övé az érdem, csupán a hangjáé, amely lágy is, tiszta is, és annyira könnyű, mozgékony, vagy mondjuk úgy, nagyon egyszerűen: annyira szép, hogy túl van már azon, hogy férfias vagy nem. Jézus hangja. A János-passióban azonban Prey csak az áriákat énekli, így aztán minden érdem az övé, nem a hangjáé. A sok szín, a komolyság, ami a legsúlyosabb pillanatban is megnyugtató, és mindig, mindig az az üzenet, hogy élünk, és van remény.

Herman Prey hat éve már csak hangban él. De az a hang mégis remény. Okos ember volt, aki a hangrögzítést kitalálta.

(Bach: Máté-passió – Universal, 1965; János-passió – Universal, 1975)