Hedvig

Zenével Európába

2004.04.15. 00:00

Programkereső

„Európa Koncertek” címmel koncertsorozat kezdődött április 13-án este a Kongresszusi Központban, ahol a Philharmonia Zenekar Christoph von Dohnányi vezényletével adott hangversenyt. A londoni Philharmonia Zenekart a német Walter Legge alapította, és olyan karmesterek „vezették be”, mint Otto Klemperer vagy Herbert von Karajan, Karl Böhm vagy Carlo Maria Giulini. Az európaiság tehát innen nézve adva van. A német karmesternek pedig magyar nagypapájától cseng jól a neve – némi európai nemzetköziség tehát itt is kipipálható.
91c7f29e-e4c2-4bd1-a130-7c3226c10d8b

A műsor: egy Arvo Pärt-darab (Fratres - vonósokra és ütőkre) – az Észtországból Franciaországba emigrált szerző mostanában különös népszerűségnek örvend –, egy Prokofjev, aki talán a legeuropéerebb szovjet-orosz szerző, klasszikus szimfóniája pedig egyszerre emlék és karikatúra a 18-19. századi európai zenetörténethez, a barokktól a romantikáig. Mahler viszont magában és zenéjében hordozza az európaiság több gyökerét is – ráadásul egy darabig Pesten is működött. A műsorválasztás megintcsak telitalálat ebben az értelemben.

A koncert színhelye a Kongresszusi Központ volt, és itt kezdődnek a bajok. Már a parkolóba való behajtás is a „kinek van nagyobb autója (pofája)” jegyében zajlott, de a döbbenet akkor ült ki az arcokra, mikor kiderült: óránként 200 Ft-ba (egyelőre nem euróban számolunk) fáj, hogy odabent műélvezet folyik. Na nem mindenkinek: aki fizetett, csak a rosszabb helyekre állhatott be – a jobbakat a barna bárcával (?) rendelkezőknek tartották fenn –, valószínűleg szintén az európaiság jegyében (régi európai hagyomány a kiváltságosok kasztja, ami épp az ilyen apróságokban szokott megnyilvánulni).

De ezt még túl lehet élni – az akusztikát kevésbé. Minden, amit az előadásról írok, a rossz hallási viszonyok torz tükrében értelmezendő. Ezzel együtt biztosan állíthatom, Arvo Pärt műve nem volt érdektelen (szerintem ez volt a kísérőzenéje másfél éve a litván Nekrosius-féle Hamlet-előadásának), a hegedűszóló hármashangzat-bontásai és alatta a vonósok szép színe, a dobog csepegő kopogása: ráhangolódni, kikapcsolódni mindenképp alkalmas zene.

Abban is biztos vagyok, hogy Prokofjev Klasszikus szimfóniáját lemezről jobb előadásokban ismerem (Fricsay, Toscanini). Pár éve, mikor valamelyik utolsó Gigász is meghalt, arról beszélgettünk, ki marad; barátom ekkor említette Dohnányit, amolyan podgornijos éllel. Azt hiszem, igaza van: szellemtelen, ötlettelen előadást hallhattunk, holott ez a negyedórás mű igazán alkalmas a sziporkázásra.

Sokaktól hallottam a szünetben, hogy még nem derült ki semmi, de majd a Mahlerben. Ezzel két bajom van: egyrészt ne játsszon mást, aki csak Mahlerben jó (vagyis számomra egy Haydnból, Prokofjevből vagy Bartókból épp elég sok minden kiderül), másrészt ennél a Mahlernél bizony nem csak lemezről tudnék jobbat mondani (mondjuk NBC Bruno Walter és New York-i Mitropoulos), hanem a közelmúlt pesti hangversenyeiről is (Kocsis). Christoph von Dohnányi nem csak humortalan, hanem ritmusérzéke sem erős. A zenekar többször lötyögött, különösen a fúvósok a vonósokhoz képest. A Mahler-mű legszebb pillanatai azok voltak, mikor a csend káosza még nem rendeződött formává (több ilyen pillanat is van a műben): itt valóban eszményi pianissimo zenekari hangzást hallottunk (a rézfúvók is micsoda sordinókat fújtak!), de mikor az anyag az ordo felé rendeződött volna ab chao, akkor bizony nem történt semmi. Az első tétel mélyvonós-témája nem indult meg. A tétel végén hiába láttuk a karmester kínos számolását, csaknem sikerült elütnie magát a befejezésben. A második tétel tánca nem volt elég vaskos, a harmadik tételben Mahlernek, hogy úgy mondjam, csak az egyik gyökere, a Frère Jacques szólalt meg, a klezmer rejtve maradt. A negyedik tételben ismét a csajkovszkijos zárlatok színe volt szép, s bár a nagy fortissimók alatt sem tűnt el a vonószenekar puha párnája, és a fúvósok is igazi karként szóltak, ami dicséretes – volt idő gyönyörködni bennük, más dolgunk nem lévén: azt hiszem, most megtanultam, hogy ezt a remekművet unni is lehet.

A ráadásban megszólalt a Nagypapa (aki mellesleg a világ egyik legnagyobb zongoristája volt), és itt már az unoka is lazított, nem csak kínosan taktírozó (olykor kötögetéshez hasonlatos) mozgásán, hanem az előadás szellemén is – egész este ekkor hallhattunk először felszabadult humort. Ami a maga módján nem csekélység.

Miközben négyszáz forintommal a kezemben araszoltam a parkoló kijárata felé, azon gondolkoztam, hogy sokunk számára evidencia az Unióhoz való csatlakozás. A kérdés az, hogy milyen kondíciók közt. És hogy mit várhatunk: magunktól és az Uniótól. Mert ha magunktól a négyszáz forintos parkolást és a barna kiváltságbilétát, Európától Klemperer helyett egy devalvált Dohnányit, akkor a szkeptikusoknak van igaza. Ha azonban az „igazi” Dohnányi mellé Prokofjevet, Pärtet és Mahlert kapjuk, akkor jobban járunk. Szerencsére a kérdést nem a 13-ai koncert dönti el.