Lukács

Botrány egy tánc miatt

2004.04.16. 00:00

Programkereső

Száznegyven évvel ezelőtt, 1864. április 16-án mutatta be a Budai Népszínház a Cancan a törvényszék előtt című bohózatát, Rajkay Friebeisz István és Jakobi Jakab zenés játékát.

Molnár György budai Népszínházának hat viharos esztendeje a köztudatban ma már csak néhány anekdota révén él. Tudnak a pajkos kánkántáncról, amelyen Buda és Pest előkelőségei mohón siettek „megbotránkozni”. Az ördög pilulái látványosságainak is él az emlékezete, ez volt az első darab, mely nálunk száznál több előadást ért meg egyhuzamban. Még tudnak a Bem hadjárata előadásairól a krisztinavárosi színkörben, mikor kinyitották a színpad hátsó felét, s a Gellért-hegyet is bevonták a harci látványosságokba. S minden megemlékezésben, jubiláns előadásban és lexikoncikkben olvashatjuk, hogy mikor a budai Népszínház épületét lebontották, a falak nem engedtek a csákányütéseknek, és dinamittal kellett azokat felrobbantani.

Igaz, ennek a most felidézendő „botránynak” a címadó tánchoz volt elsősorban köze. A cancan szó párizsi zsargon, obszcénnak minősítette a hivatalosság a koreográfiáját, nyilvános helyeken betiltotta bemutatását.

Toldy István a Hölgyfutárban több mint négy hasábot szentel itt Magyarhonban mégis a méltatásának: „Mikor valaki már annyira van, hogy utolsó uzsonnája legyen ebben az életben, vitesse el magát a Népszínházba, s ha félóráig nézvén a cancant, még mindig beteg marad, akkor csak haljon meg minden tétovázás nélkül, annak nem érdemes a léget szívnia” – summázza ítéletét. A Koszorú (Arany János lapja) állásfoglalása viszont botrányt emleget. Időközben a papság is állást foglal, s kérik a Helytartótanácsot, rendszabályozza a tánc előadását. Molnárnak azonban nagy a sikere, s most már aztán minden operett végére odakerült a kánkán valamiféle variációja.

A második magyar operett: a Cancan a törvényszék előtt, tulajdonképpen egy nagyon is elképzelhető kánkánpernek a persziflázsa. Teknyősiné asszony mosónő leányát nem akarja szerelmeséhez, egy szegény írnokhoz adni, mire a leány beáll táncosnőnek a Népszínházhoz. Egyszerre a függöny előtt megjelenik a rendező, és bejelenti, hogy nem folytathatják az előadást, mert az egész kánkánt táncoló személyzetet letartóztatták. Ellenben meghívja a nagyérdeműt, jelenjék meg a tárgyaláson, ahol a személyzet eltáncolja a kánkánt, s a törvényszék megítélheti, vajon valóban erkölcstelen-e. A társulatot pedig felmentik, az egész törvényszék velük táncol, a fiú is örököl, kész a happy end: az ifjú pár egymásé lesz.

A színház nézőterén a rendezés műpisszegőket helyezett el, fokozandó a hatást, oly sikeresen, hogy a tapsolók és pisszegők között csaknem verekedésre került sor. A zene nem volt szikrázó és ötletes, de eléggé ügyes és fordulatokban gazdag, van benne néhány jó ária, s a hangszerelése is nagy tudásra vall. Az előadás baja, hogy inkább csak táncosok vannak benne és egy-két operetténekes, pedig ide inkább egy pergő nyelvű primadonna kellene.

A mű fordítója Rajkay Friebeisz István (1822–1890) jogász, író, szerkesztő: a szerző, sokak „Pista bácsi”-ja 1869-ben Lenhardt Edével megalapította és igazgatta az Első Magyar Színházi Ügynökséget, mely a darabok szerzői jogát, a színészek szerződéseit közvetítette. A zenét Jakobi Jakab (1827–1882) karmester szerezte, művelt, képzett muzsikus, ez a főműve, különben színpadi kísérőzenéket írt.

A tekintélyes és bő szavú utókor még Molnár-féle vállalkozásként Offenbach Genovéváját tünteti föl (1864. máj. 11.) hatvanötször, a végén ott a cancan is, és főleg: magyarul játszottak. Pedig ugyancsak útjában lehetett a hazai közigazgatásnak, a német színészetnek, de még a Nemzetinek is. A színészek konzorciumos alapon még eljátszották a Brididi öregkora, A házas élet sava, A festő álomképe, A jól őrzött kisleány, A sevillai rózsa, A földszint és lebuj, A georgiai nők, a Blondin embere, a Bíbor és gyász című egyfelvonásosokat, ballettet, úgy átlagban kétnaponként, de a szerzőkről jobb nem szólanunk. De hát mit lehetett tenni, ha nem volt elegendő jó magyar színmű: három és fél év fővárosi szereplés után a legjobban maga Molnár járt, a társulat meg szétoszlott – a kis Kölesi Lujzát felvette volna Pálffy, a helytartó pesztonkának, a szép Márai Laura férjhez ment, meg hát mégiscsak eljárhattak a Kerepesi úti előadásokra, a német színházakba, találkozhattak úgynevezett „jó társasággal” is.

A második népszínházi korszak már másként szerveződött, s tartott megint csak rövid ideig: 1867-től 1870-ig – a magyarosítás álom maradt. De Molnár személyében egy egészen rendkívüli ember színesíti immár visszavonhatatlanul a magyar színháztörténet palettáját, akinek színpadán először táncolták a kánkánt Budapesten.