Hedvig

Nagy orosz húsvét a Zeneakadémián

2004.04.18. 00:00

Programkereső

Már megszokhattuk, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyeit általában nagyon tudatos és átgondolt műsorszerkesztés jellemzi. Az április 14-i koncert „színorosz” műsort kínált a Zeneakadémiát megtöltő közönségnek, ráadásul az elhangzott művek keletkezési ideje sem esik egymástól távol. Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét című nyitánya 1887-88-ban, Rahmanyinov II. szimfóniája 1907-ben, Prokofjev II. hegedűversenye 1935-ben készült. Mégis, mindhárom mű (és mindhárom zeneszerző) egészen másképp orosz.
75f19d15-4ee1-4bc1-803a-a40536a1c7c3

Az „orosz vonalat” egy előre nem tervezett esemény is erősítette. Prokofjev hegedűversenyének szólistája, Renaud Capuçon betegsége miatt ugyanis a cseh Václav Hudecek játszotta a mű magánszólamát, aki nem csak egykori tanára, David Ojsztrah, hanem számos későbbi kamarapartnere révén is szorosan kötődik az orosz hegedűiskola hagyományaihoz. Prokofjev hegedűversenyének előadása számomra azonban mégsem tűnt meggyőzőnek. A kisebb intonációs hibák ellenére alapvetően korrekt interpretáció nem juttatta érvényre Prokofjev művének neoklasszikus vonásait, s ettől az kissé szürkének hatott. Hudecek adós maradt a szélső tételek könnyed, lendületes karaktereivel, a középső tétel bensőséges, rendkívül finom szerenádhangja helyett pedig egyfajta extrovertáltabb, romantikusan túlvibrált előadást hallhattunk. Leginkább a harmadik tétel rondótémájának erőteljesen rusztikus hangütése tetszett.

Václav Hudecek játékánál (akinek mentségére legyen mondva, hogy mégiscsak az utolsó pillanatban ugrott be Capuçon helyett) azonban lényegesen kiábrándítóbb volt az egyébként remek zongoraművészként számon tartott Philippe Entremont karmesteri tevékenysége. A francia maestro vezénylését bizonytalan ütéstechnika és meglehetősen differenciálatlan, kifejezéstelen mozdulatok jellemezték.

Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét-nyitányával kezdődött a hangverseny. Ez a nagyszabású szimfonikus tabló több, a húsvéti ortodox liturgiához tartozó dallamot is feldolgoz és ennek megfelelően gyakoriak benne a tempóváltások, a megállások. Entremont pálcája alatt a különálló szakaszok nem nyertek értelmet, nem álltak össze egy egésszé. Talán az allegro részek lendületesebb interpretálása összefogottabb előadást eredményezett volna.

A hangverseny második felében elhangzó Rahmanyinov-szimfónia – azt kell, hogy mondjam: a karmesteri tevékenység ellenére – sokkal jobb benyomást keltett, mint a másik két mű. Úgy tűnt, a Nemzeti Filharmonikusok olyannyira otthonosan mozognak Rahmanyinov stílusában, hogy mintegy „maguktól tudják”, mit kell tenniük, a karmester meg mehetett a zenekar után. Entremont-nak azért így is sikerült néhány szép pillanatot szétvernie – például a harmadik tételt záró pizzicato akkordokat. A vonóskart mindvégig a telt, szép tónus jellemezte, amelyhez jól olvadtak a fafúvók. A rezesek játéka sem vált soha kontrollálatlanná. Mégis úgy éreztem, az egész koncert hőfoka alatta maradt annak, mint amire ez az együttes egyébként képes.