Lukács

Vonósnégyes – kockázatok nélkül

2004.04.23. 00:00

Programkereső

Igazán nem panaszkodhatunk arra, hogy elkerülik hazánkat a világ nagy vonósnégyesei. Tavaly járt nálunk többek közt az Amadeus és a Borodin kvartett, legutóbb pedig – alig egy hónappal a Hagen Quartett csodálatos koncertje után – a Tokyo Vonósnégyes lépett fel a Zeneakadémián. Érdekes egybeesés, hogy a Tokyo Quartet műsorán szereplő Debussy-vonósnégyes egyik tételét Hagenék műsoruk végén, ráadásként már játszották.
16bf6588-109f-490f-8424-5ac10fb92495

A több mint három évtizede alakult Tokyo Quartet ma már – legalábbis személyi összetételében – csak félig számít távol-keletinek. A – különben alapító tag – brácsáshoz, Kazuhide Isomurához és a második hegedűs Kikuei Ikedához 1999-ben csatlakozott a csellista Clive Greensmith, 2002-ben pedig új primáriusa lett az együttesnek: Martin Beaver. A világ egyik legjobbjának tartott kvartett eddig több mint harminc felvételt készített, lemezre játszották többek közt Beethoven, Schubert és Bartók összes vonósnégyesét.

Az április 20-i hangversenyük műsorán Beethoven op. 18 No. 5-ös A-dúr vonósnégyese, Schubert a-moll kvartettje (D 804) és Debussy Vonósnégyese (op. 10) szerepelt. Annak ellenére, hogy a vonósnégyes műfaja mindhárom zeneszerző életművében egészen különböző jelentőséggel bír, a három művet több szál is összefűzi. Mindhárom komponista fiatalon, de már jelentős zeneszerzői tapasztalattal a háta mögött – Beethoven 29, Schubert 27, Debussy 31 évesen – írta művét, és mindhárman valamiképpen reprezentatív alkotásnak szánták azt. Beethoven, akit nyilván nyomasztottak a kiváló Haydn- és Mozart-vonósnégyesek, csak 1799-ben érezte magát elég érettnek ahhoz, hogy első kvartettopuszával (op. 18) a nyilvánosság elé álljon. Debussy is zeneszerzői tudását akarta bizonyítani az új francia hangszeres zene első számú fórumának számító Société National de Musique köreiben, első – és egyetlen – vonósnégyesének megírásával. Schubertnek pedig az a-moll vonósnégyes volt az egyetlen olyan műve, melyet életében nyilvános koncerten bemutattak és ki is adtak. Míg Beethoven és Debussy vonósnégyesét „korai műként” tartja számon a zenetudomány, addig a 27 éves Schubert kvartettje egy fájdalmasan szűkre szabott életmű már utolsó, kései periódusát nyitja meg.

A Tokyo Vonósnégyes játékát hallgatva először a hangzás kiegyenlítettsége tűnik fel. Természetesen a primárius vezet, de nem mindenáron: amikor másodlagos anyagot játszik, vagy egy kifejezetten polifon textúrát akar megmutatni, háttérbe tud vonulni. Számos más kvartettel ellentétben nem „dolgozik a másik három tag helyett is”, nem „tesz rá még egy lapáttal”, csak hogy növelje a többiek lelkesedését. Mind a négyen tudják, mi a szerepük, teszik a dolgukat és tökéletesen alkalmazkodnak egymáshoz: mintha legalábbis már egy évtizede együtt játszanának. Hallatszik, hogy a darabokról leszűrt, érett előadói koncepcióval rendelkeznek.

Ám egy effajta attitűd veszélyeket is hordoz magában: az előadók elkényelmesednek, lassanként már elfelejtenek kérdéseket föltenni a művekkel kapcsolatban és ettől érdektelenné, szürkévé válhat az interpretáció. Természetesen nem ilyen sarkított a helyzet a Tokyo Vonósnégyes esetében, mégis úgy éreztem, mintha hiányzott volna az előadásukból valami jó értelemben vett kockázatvállalás, valami természetes spontaneitás, valami, amit akár személyes érintettségnek is nevezhetünk. Meg hát becsúszott néhány hamis hang a prímhegedű szólamába, néhány gondatlanul odavetett frázis a középszólamokba.

Nem lennénk igazságosak ugyanakkor, ha elhallgatnánk: a Tokyo Vonósnégyes néhány igazán nagy pillanattal is megajándékozott bennünket. Az a-moll kvartett menüett tételének nosztalgikus–melankolikus hangulatát a tempó finom mozgatása is erősítette. Az első tétel kidolgozási részének elején megszólaló főtéma leheletfinom, mintegy eltávolított hangzása keltett torokszorító hatást. Az együttes virtuozitása a Beethoven-mű fináléjában és Debussy vonósnégyesének második tételében ragyogóan jutott érvényre. A Debussy-kvartett ihletett lassú tétele idejére pedig úgy tűnt, mintha megszűnne a gravitáció a Zeneakadémia Nagytermében.