Nándor

Lencsevég – The Gipsy Kings: Roots

2004.04.24. 00:00

Programkereső

Ha engem egy amerikai producer próbál győzködni arról, hogy milyen jó a spanyol zene… nos, legalábbis nem veszem komolyan. Elismerem, Kuba közel van az USA-hoz, kicsit talán már része az ő kultúrájuknak is. Bár Kubában is spanyolul beszélnek, de az amerikai és az európai latin zenéket, stílusokat nem csak egy óceán választja el egymástól.
22ff1fea-cb26-4bfb-8c36-1dfd568b1d75

Erre gondoltam, amikor néztem a lemez producerének, Craig Streetnek a hihetetlen nagy arcú nyilatkozatát a CD-hez mellékelt DVD-ről. Az új lemez ugyanis multimédiát is tartalmaz, amelyen szűk negyedórában látható az együttes próba közben, a lemezfelvétel során. A Roots című lemez szám szerint a tizenhatodik a sorban, rajta tizenhat vadonatúj Gipsy Kings nóta. Bár az együttes európai roma zenészekből áll, akik Franciaországban és Spanyolországban nőttek föl, de mai hangját mégis az amerikai ízlés formálta. A Gipsy Kings akkor körözte le a hasonszőrű spanyol zenészek százait hírnévben, amikor hagyta, hogy azok többszörösen lekörözzék – zenében. Fura egy helyzet az, amikor egy óriási zenekultúrából akkor emelkedik világsztárrá valaki, ha annak a sramlivá butított változatával rukkol elő. A spanyol zene annyira sokoldalú és annyira virtuóz, olyan erős a mezőny, hogy a kívülálló számára csupán halandzsanyelv az autentikus játék. Persze a lemezkiadók többnyire nem a tolmácsokat (értsd: az univerzális művészeket) szerződtetik, hanem azokat, akik egy fantasztikus zenei nyelvből csak annyit ismételgetnek, hogy „szia, hogy vagy?”. A Gipsy Kings esetében ez annyit jelent: minden második szám Umm-ca-Umca, Umm-ca-Umca, olé-olé, tapsi-tapsi.

A Gipsy Kings akkor találta meg az aranytojást tojó tyúkot, amikor elhatározta, hogy a flamenco popváltozatára redukálja a repertoárt. Ez az úgynevezett Sevillana, amely olyan Gipsy Kings-örökzöldeknek adott alaplüktetést, mint például a Bamboleo vagy a Djobi Djoba. Persze mindez nagyon jó – egyszer. Hiszen minden, ami flamenco, csak egyszer lobog igazi tűzzel. Pont ezért tud akkora lángon égni – egészen elhamvadó zenei áldozat. Ez a duende, a flamenco szelleme, amiről oly frappánsan fogalmazott a múlt század elején a spanyol költő, Federico Garcia Lorca.

Ezért oly nehéz spanyol zenéből jó felvételt készíteni. És ez az, ami rég nincs már meg a Gipsy Kingsben. Helyette vannak agyonnyúzott klisék, álvirtus sakál-vokál, hamis érzelgősség, olcsó melodráma. Egy vitriolos hangú kritikus egyszer azt írta valamelyik hasonló produkcióra: „Ez giccs, kisfiam! Ilyet legföljebb a kerti törpék birodalmában követhetsz el.” Én nem szívesen veszem át ezt a megjegyzést, amely azóta már szállóigévé vált. Egyrészt a Gipsy Kings mögött több van már annál, semmint hogy így lehessen őket emlegetni. Már csak az életkoruk miatt is illetlenség volna. De azt azért szeretném tudni: hány bőrt akarnak még lehúzni azok a bizonyos amerikai úriemberek erről az együttesről, erről a műfajról? És ha mindezt megteszik, ha így megerőszakolnak egy ekkora kultúrát: miért kötik még ráadásul a mi orrunkra? Miért nem kezelik magánügyként a tengerentúlon, ahol ennek még van piaca, ahol – távol a cigányok szekereitől, lakókocsijaitól – még elhiszik az emberek, hogy a spanyol romák ezt tényleg komolyan gondolják?

Ha választ nem is kapok ezekre a kérdésekre, abban egészen biztos vagyok, hogy a Gipsy Kings csodái nem a mikrofon előtt történnek meg, hanem otthon, a tábortűz körül.

(The Gipsy Kings: Roots; Sony Music, 5153293)