Salamon

Hat vonósnégyes

2004.04.26. 00:00

Programkereső

Beethoven op. 18-as „korai” vonósnégyeseit talán kissé alul szoktuk értékelni. Hol a későbbiek szemszögéből nézzük – nem kevesen érezzük úgy, hogy Beethoven talán a vonósnégyesekben alkotott később a legmerészebben, ott rúgta fel leginkább a hagyományt (s teremtett újat) –, hol az elődök (Mozart, Haydn) kései, tökéletes, kiérlelt művei felől.
b72e40a9-198c-4a1f-8b2d-261ce2fda5ac

Az is tény, hogy Beethoven első hat kvartettje egyetlen opus-szám alá soroltatik; a következő széria, a Razumovsky már csak hármat számlál az 59-es opus alatt, a maradék hét pedig külön számon jelenik meg (sőt a Nagy fúga, az op. 130 eredeti utolsó tétele op. 133-ként külön életet él, ha a szükség úgy hozza).

A Takács Vonósnégyes nem elölről kezdte a teljes vonósnégyes-ciklus rögzítését: először a középső kvartetteket vették fel. Talán az az oka ennek, hogy meg akartak tanulni beethovenül. A késeiekkel nagyon nehéz kezdeni – a művek hosszas előtanulmányt igényelnek (a Takács Vonósnégyesnél valószínűleg siker koronázza majd az előtanulmányokat, ha hihetünk tavalyi budapesti koncertjük ráadásként eljátszott Beethoven-tételüknek). A koraiak viszont nem annyira jellegzetesen beethovenesek: számos felvételen haydnul, olykor mozartul szólnak.

Tehát azt hiszem, épp ezt a sem-sem voltot igyekeztek Takácsék (bocsánat: Dusinberre-ék) elkerülni. A primárius (mintegy captatio benevolentiae) fel is szólal ez ügyben a kísérőfüzet elején, kérve: mi is csodálkozzunk rá e művek immanens és individuális szépségére, erejére vagy tökélyére, ahogy ők tették, mikor feljátszották e hat remekművet.

A csoda-élmény átadása a legnemesebb előadói feladat. És előre szeretném leszögezni: a Takács Vonósnégyesnek ismét sikerült olyan élményt szereznie, amit meg kell becsülni, mert ritka. Ugyanakkor egy hónapja töröm a fejem, mert már az első hallgatás után éreztem, hogy tetszik, de valamiért mégsem vagyok tökéletesen elégedett – azon töröm a fejem, mi a baj. Mert amit végig a vonósnégyes javára lehet írni: hogy mernek játszani, nem félnek attól, hogy olykor recseg a vonó, porzik a szőr. Nem félnek a virtuóz tempóktól. Mindvégig csodálatos az összjáték: igazi vonósnégyessé érett e társaság, holott ebben a felállásban nem is oly régóta vannak együtt.

Azt hiszem, a baj megint az összkiadással van. Bevezető ide, rácsodálkozás oda: nem sikerült egyformán közel jutni mind a hat opuszhoz (pontosabban numeróhoz). Rögtön az elsőben, az F-dúrban nem elég biztos az intonáció. Az egész vonósnégyes nagyon a prímre van játszva, különösen a negyedik tétel, mely gyors tempója ellenére darabos. A legszebb a második tétel: finom kezdés, óriási kitörés, csodálatos lenyugvás.

A leghaydnosabb, a G-dúr összességében sokkal jobban tetszik. Kezdése mintha az F-dúrt folytatná (lám, nem véletlen, hogy Beethoven egy szám alatt, épp e sorrendben adta közre a hat művet), a futamokat, díszítéseket a második Takács Vonósnégyes-előadásnál már megszoktam, jellegzetesnek, félreismerhetetlennek tűnnek. Mégis: az egész sokkal könnyedebb, mint az F-dúr. Ha valamit ezen belül is kiemelnék, az a kidolgozási rész félelmetes pianissimo kezdése lenne.

A D-dúrban zavarnak az ideges vibrátók, s az első tétel kimondottan szaggatottnak tűnik, főleg az elsőhegedű játéka. A negyedik tétel középpontjában sem a szépség áll: itt viszont a befejezés egész éteri, szinte elreppennek az utolsó hangok.

A c-moll vonósnégyes a legkomolyabb – és furcsa mód ennek az előadása a legkönnyedebb. A Takács Vonósnégyes a legjobb formájában játszik, mert mer játszani a komolysággal. Ez a könnyed komolyság végighúzódik a darab előadásán. Ugyanakkor a könnyed játék ellenére a szín végig sötét, az indítások határozottak, belevágósak, sok az ellenszólam.

Az A-dúr kapcsán szokás Mozart azonos hangnemű, K 464-es vonósnégyesét emlegetni. Beethoven olykor használt ennyire konkrét mintát – s anélkül, hogy Dusinberre-rel vitába szállnék, hadd jegyezzem meg: a mintakövetés a klasszicizmus lényege, Beethoven pedig minden újítása mellett nagyon sokáig ragaszkodik a klasszikus keretekhez. Máskor is szívesen választ ki egy-egy kedvenc művet (pl. az op. 16 Fúvósötösnél Mozart 452-es művét, a c-moll zongoraversenynél a K 466 d-mollt) kedvenc szerzőjétől, Mozarttól – tehát nem szolgai utánzásról van szó, hanem tanulmányról és hommáge-ról. A Takács Kvartett előadásában a mű teljes pompájában tárul elénk.

Ehhez képest ismét mesterkéltnek, erőltetettnek tűnik a B-dúr (mely – tegyük hozzá – semmivel se kevésbé komor mű, mint a c-moll, sőt). Ugyan ez az előadás is „belemenős”, különösen a parasztosan ritmikus záró tétel tetszik. Mégis kicsit ugyanazt érzem, mint az F-dúrban: sok a prím, gyengébb az összjáték.

Összességében remek op. 18-as ciklust tartunk kézben, de nagyon valószínű, hogy az összkiadások sorsa vár e lemezre is polcunkon: ha a c-mollt, az A-dúrt vagy a G-dúrt szeretnénk meghallgatni, gyakran fogjuk kézbe venni. És ritkábban, ha a másik hármat. Ezzel együtt és kicsit magammal is ellenkezve ki kell jelentenem: nagyon várom a ciklus befejezését, hogy mit gondol a világ egyik legjobb vonósnégyese a világ legjobb vonósnégyeseiről, a kései Beethovenekről.

(a szerző az EMI munkatársa)