Gyöngyi

Lencsevég – Dés László lemezbemutató koncertje

2004.04.27. 00:00

Programkereső

Európa hajó, 2004. április 20. – A koncert egy nagyobb, országos turné utolsó előtti állomása volt. Nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy hazánk legnépszerűbb szaxofonos-zeneszerzője rendkívül sokoldalú művész, aki a jazzből kiindulva végigjárta a popzene, a filmzene és a színházi kísérőzene útjait pályáján, így aztán bizonyosan nagyon szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik a magyar művészéletben.
a88ef7bd-1f31-44b7-8f88-fb1badeb8923

Talán ezzel magyarázható, hogy az Európa hajón megrendezett lemezbemutatóját kisebbfajta társadalmi eseménnyé emelte a közönség soraiban megjelent számos közéleti személyiség: írókat, publicistákat, médiasztárokat, filmeseket, zenészeket láttam a széksorok között, akik közül néhányan ugyan nem várták meg a koncert végét, azonban jelenlétük jelzésértékű: Dés neve az itthoni kultúra húzóágává nőtt.

Dés László rég nem jelentkezett kifejezetten jazz-ihletésű lemezzel, és a Metszetek című, új CD-jének a sorsa sem egyértelmű. A dalok ugyanis Makk Károly legutóbbi filmjéhez készültek, ám az idő múltával – és nem utolsó sorban a Balázs Elemér Group bevonásával – remek jazz-szerzeményekké értek. Van ebben valami romantikus, a spontaneitás édes szellőjét érezni, vagyis a jazz melegágyát. Mindez egy több évtizede aktívan zenélő, legalábbis rutinos előadótól, magyar viszonyok között önmagában is üdítő.

A lemez és főleg a koncert után azonban ennél sokkal több is kiderült. Egészen konkrétan nagyszerű zenei produkció született, ahol szinte minden közreműködő a helyén volt. Nagyon élveztem rögtön a koncert kezdetén Dés és a trombitás Fekete-Kovács Kornél közös játékát, amelyet a témáknál a precízség, a szólóknál a tisztaság jellemzett. Dés dalai könnyűek, édesek, és szinte mesélnek, olykor hatalmas érzésekről. Persze a hatás nem teljes szopránszaxofonja nélkül, amely még mindig, évtizedek múltán is szívesen idézi az egyik nyilvánvaló példakép, Jan Garbarek hegyikristály tisztaságát. Kornél trombitáját már többször méltattam, nem akarom magamat ismételni: hangszere juttatja őt a színpad kellős közepére, meg kell hallgatni, a hazai zene egyik meghatározója.

A koncert kísérőzenekara az ezúttal énekesek nélküli Balázs Elemér Group, amely az utóbbi idők egyik sokat vitatott zenekara. A remek formaérzékéről, muzikalitásáról ismert dobos, Balázs Elemér nem titkolt szándéka, hogy szerzeményeivel az emberek szívét szólítsa meg; távol áll tőle minden modorosság és művészi allűr – marad a felhőtlen odaadás és beleélés, amellyel együttesének koncertjein közreműködik. Elemér számára az összjáték, a közös öröm alighanem fontosabb a hókusz-pókusznál – ritkán hallani géppuskát meghazudtoló dobszólót tőle, mert a legeufórikusabb pillanataiban is tisztában van hangszerének szerepével. Nyilván ezért szeretnek zenésztársai oly szívesen játszani vele közös színpadon. Talán ezt a mértéket hiányoltam a másik ütős, Dés András játékából: sokszor a hangszeres szólók közben is az ő csörgő-zörgőit hallottam, amelyeket tucatszám sorjázott egymás után, akár egy feneketlen varázskalapból, és a trükközés olykor elvonta a figyelmet a nyilvánvaló lényegről az adott pillanatban. Mindazonáltal András óriásit fejlődött az utóbbi egy évben, aminek következtében hovatovább az egyik legfoglalkoztatottabb ütőhangszeressé nő Horváth Kornél mellett.

Külön ki kell emelni még a két másik szólista – Balázs József és Juhász Gábor – játékát. Bár Balázs József zongorázása hibátlan oválokat formált szinte minden egyes megszólalásánál, nekem mégis jobban tetszett – jobban tetszik – Juhász gitárja. Talán azért, mert fejlődését immár 10 éve figyelemmel kísérhetem. Ezt a fejlődést, amely szinte végtelen számú zenei inspirációból alakult, köszönhetően Juhász Gábor remek, nyitott egyéniségének. Bár sok minden van, amit hátrahagyott (nekem azok közül is sok minden nagyon tetszett), összességében kialakult egy nagyon karakteres Juhász Gábor-sound, amely virtuóz futamairól és skálázásáról, precíz pontozásairól, lírai harmóniaérzékéről és nem utolsó sorban karcos, fanyarkás, enyhén torzított gitárhangjáról ismerszik meg. Juhász Gábor sok mindent kipróbált, amit a mai napig kamatoztat a zenében, ám végső soron mégis jazzistának tartja magát, és ennek tanúságtétele a koncert irányát is meghatározta. Elképesztően sodró lendületű bebop- és gyors szving-epizódok kerekedtek a koncert során, amelyeknek fonalát pattogó iramban adogatták egymásnak a hangszeresek.

A koncert ráadás-számaként a My favourite Things című betétdal csendült fel A muzsika hangja című musicalből. Jól emlékszem, amikor olyan húsz évvel ezelőtt Keith Jarrett falrengető zeneakadémiai szólókoncertjét az Óz betétdalával (Somewhere over the Rainbow) fejezte be: a rosszmájúak nevezhetik nyílt hatásvadászatnak, az elemzők pedig a kontrasztok bravúrjának… egy biztos: a művészi szándék akkor is, most is bejött, a pattanásig feszült közönség megolvadt szívvel távozott.