Salamon

Vásáry-ciklus

2004.04.28. 00:00

Programkereső

A Mérleg-vendéglőben vártuk össze a társaságot. Zemplényi Feri csak nem jött, pedig egyszerre indultunk el több autóval. Egy idő után valaki kiment megnézni, hova lett. Az autójában ült a vendéglő előtt, és Beethoven IV. szimfóniáját hallgatta. Nem tudta abbahagyni, mert nem lehetett. Vásáry Tamás vezényelt. Azóta a Mérlegből maradt az M, Feriből a „Z. F. emlékére” – és az új hír, hogy Vásáry lemondott a Rádiózenekar főzeneigazgatói posztjáról. Ám Beethoven-ciklusa újra kezdődik.

A bérlethez igényes műsorfüzet társul, ami ma már követelmény, ha egy együttes jövőjét is biztosítani szeretnénk. A hétfő-kedd este előadott első koncerten Beethoven Egmont-nyitánya, c-moll zongoraversenye és Eroica-szimfóniája hangzott el. Az együttesnek eddig nem volt szokása az efféle duplázás, én a kedd esti koncertet hallgattam meg – sokak szerint a hétfői összefogottabb volt. Ám amíg mindkét este zsúfolásig megtelik a Zeneakadémia, nem különbözhet a két koncert színvonala. Mindezt persze csak hallomásból tudom, nem lévén ott hétfő este, de remélem, valóban a gyengébb koncertről szól e beszámoló

Vásáryval amúgy ambivalens a viszonyom: a bevezetőben említett Beethoven-ciklus a kilencvenes évek közepén aratott nagy sikert, akkoriban számos remek Vásáry-hangversenyt hallottam – azóta bizony gyengébbeket is. Most ráadásul igen kritikus helyen, a harmadik sor bal szélén ültem, ahonnan a hatodik hegedűpult hallatszik a legjobban – igen tanulságos, ha egy együttest akarunk megítélni.

Vásáryt, a zongoristát inkább régi felvételei alapján tartom nagyra. Mostanában kimondottan tanárosnak érzem zongorázását, Gödöllőn pl. attól féltem, megáll és „kibeszél” a Goldberg-variációkból vagy a Schumann-fantáziából (ahogy szeptemberi szólókoncertjén a ráadásdarabokban meg is tette). Amúgy szeretem a pedagógusi-zeneelemzői attitűdöt, és Vásáry ilyen szerepben „futott be” idehaza igazán, videókazettán fennmaradt műmagyarázó hangversenyeit most könyv formában is megkaphatjuk, rajongótábora ereklyeként őrzi ezt a ritka élményt. Magam nem mindig tudom eldönteni, mennyi az ihlet, mennyi a póz működésében, biztos racionálisabb alkat vagyok, naprendszerem középpontjában sem Hamvas Béla áll. De az is biztos, hogy Vásáry bármikor képes csodát tenni.

Erre vártam kedd este. Az Egmont-nyitány nagyon határozottan indult, és e határozottság mindvégig megmaradt – az egész hangversenyen. A nyitány amúgy inkább diadalmas arcát mutatta, mint az ötvenhatosat, de ez is benne van. Nincs viszont benne a csúnya fagottbaki – ami sajnos szintén jellemző volt a koncertre.

e946e00f-a0a8-4011-add1-2b6383568f34

A c-moll zongoraverseny nem az a mű, amit kimondottan könnyű lenne zongora mellőle eldirigálni (bár egyik legszebb felvételén Edwin Fischer szintén e kettős szerepben hallható). Vásáry sokszor válla rándításával, szemöldöke biccentésével irányította a zenekart – mely talán e műben volt leginkább együtt. Érdekes módon főként olyankor, amikor kísérni kellett a zongorát. Máskor (pl. a harmadik tétel fugátójában) a szólamoknak sokszor közük sem volt egymáshoz. Vásáry zongorajátékára is hasonlót tudok mondani: a legnehezebb, technikai bravúrokat követelő részeket fölényesen oldotta meg (kiemelném pl. az első tétel kadenciáját – zeneileg is e tétel befejezése és a második kezdete sikerült legszebbre), aztán egyszerűbb helyeken (a második tétel elején egy előkében) „begörcsölt”. E hibák ellenére nagyon szép előadást hallhattunk, a mű dallamívei töretlenül kapcsolódtak egymásba. A hangsúly inkább a szintézisen, mint az analízisen volt, de ki bánja, ha a harmadik tétel olyan lendülettel és beethoveni humorral szólal meg, ahogy Vásáry keze alatt. Ráadásként a műhöz tán legközelebb álló Beethoven-tételt, az Appassionata-szonáta lassú tételét hallhattuk, s ha egy-egy technikai megtorpanás itt is volt, Vásáry befelé forduló megközelítése nagy élményt nyújtott.

A szünet után az Eroica-szimfóniába vágtak bele, a szó szoros értelmében. Vásáry gyors tempója szemmel láthatólag meglepte a zenekart, nem is értett minden szólam egyet vele, és ennek hangot is adtak... A főtéma visszatérésénél a karmester mindig megpróbálta fokozni az addigra bizony olykor leeresztő tempót, amire a hallgatóság már számított, de a zenekar továbbra sem mindig. Itt derült ki (ld. még a hatodik pultot, no meg a pontos brácsásról szóló vicceket), mennyire nem árt, ha egy zenekar olykor kemény dresszúrát kénytelen elszenvedni – most bizony ennek a hiánya volt hallható.

Vásáry amúgy ezúttal ismét analitikus felfogásban vezényelt, érdekes volt pl. hallani, ahogy a mű három fugátóját ennyire középpontba állította. Az egyre több hibát vétő zenekar és a gyakran csúnya hangzás ellenére a lendületes, határozott, diadalmasan harsány felfogás, melyet ezen az estén hallhattunk, az Eroica egyik arca. Vásáry vezénylésében azt szeretem, hogy nem állítja, hogy a művet csak így lehetne játszani – mindig azt érzem, egy másik pillanatban más részletre irányítaná figyelmünket. De mindig a zene vezérelte ihlet materializálódik keze alatt – akkor is, mikor nem tökéletesen.

Korai lenne elébe menni a dolgoknak, mégis megkockáztatom: ha a Rádiózenekar olyan új vezető karmestert kap, aki talán nagyobb munkafegyelmet és koncentrálást követel (akár kevésbé humánus módszerekkel), Vásáry (remélhetőleg rendszeres) vendégszereplései még nagyobb élményt nyújtanak majd. Akkor a csodához nem csak a pillanatnyi ihlet lesz adva, hanem a materiális-technikai háttér is.