Hedvig

Eksztázis hangokkal, eksztázis hangjegyekkel

2004.04.30. 00:00

Programkereső

„Sok rejtett szállal kapcsolódik egymáshoz a lemezen hallható két kompozíció” – írja Kocsis Zoltán a kísérőfüzetben a Nemzeti Filharmonikusok új felvételén szereplő két monumentális műről. Pedig Arnold Schoenberg (1874-1951) túlcsorduló érzelmektől terhelt szimfonikus költeménye (Pelleas und Melisande) és Edgard Varèse (1883-1965) szikáran modern „akusztikai kísérlete” (Amériques) nehezen hozható közös nevezőre. Ha a két szerző a nyugati zene történetének ugyanazon pontján áll is, tekintetük más irányba mutat: Schoenberg modernsége visszatekint, Varèse modernsége előre néz.

Igaz ugyan, hogy Varèse műve jó 20 évvel később keletkezett, mint Schoenbergé, Schoenberg zenéjének azonban pusztán szókészlete változott meg az évek során, amint a fiatal korában alkalmazott erjedt tonalitást a tizenkét hangú technikára váltotta. Zenéhez való viszonya, közönséggel szemben támasztott igényei, zenei nyelvének grammatikája vagy gesztusrendszere nem különböztetik meg életművében a posztromantikus, expresszionista vagy dodekafon korszakot. Az 1903-ban keletkezett Pelleas und Melisande éppoly nehezen befogadható, mint bármely későbbi atonális műve, annak ellenére, hogy e fél órás, megállás nélkül hömpölygő hangfolyam még a hagyományos szonátaformát és a klasszikus összhangzattan határvidékén tenyésző harmóniákat rejti magában.

És persze Pelleas és Melisande történetét. Ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a hallgató befogadóképessége rövid úton felmondja a szolgálatot. Ez a szimfonikus mű ugyanis nem más, mint egy fél órás, szöveg nélküli Wagner-opera sűrítmény. Alban Berg zseniális elemzéséből tudható, hogy a négytételes szimfónia és nagyszabású szonátaforma szintézisét adó struktúrában miként rejlik Maeterlinck drámája, s hogy az egyes szereplőket, érzelmeket, szimbólumokat milyen vezérmotívumok képviselik. Külön motívumot kap a három főszereplő – Melisande, Pelleas, Golo –, Melisande szerelmi ébredése, Golo szó szerinti és képletes bukása, féltékenysége és haragja, a házasságot szimbolizáló gyűrű s nem utolsó sorban a cselekményt irányító sors. Ahhoz tehát, hogy sikeresen befogadjuk a művet, nem csak a cselekményt kell tökéletesen ismernünk – hiszen Schoenberg csak a dramaturgiai szempontból fontos pontokat emeli ki a drámából –, hanem az egyes motívumok jelentését és szerepét is értenünk kell. Ehhez egészen kivételes hallószervek szükségeltetnek, mivel a vezérmotívumok rendszerint hármasával-négyesével jelentkeznek, és mesteri – bár olykor mesterkélt – polifónia segítségével értelmezik a cselekmény egyes mozzanatait.

De ha rendelkezésünkre áll egy Maeterlinck dráma-kötet, Berg elemzése, két polifón fül, Kocsis és az NFZ előadásában egy kiváló hangfelvétel és egy nyugodt délután, óriási élményt nyújthat a Pelleas und Melisande. Debussy érzékenyen visszahúzódó, rezdülésekből és csendekből építkező operájával szemben Schoenberg erős ecsetvonásokkal vázolja fel a szerelmi tragédiát. Jól megvilágítja a két feldolgozás különbségét Melisande és Pelleas egymásra találása: míg Debussynél a szerelmi jelenet csúcspontján a zenekar elhallgat, s a két szerelmes suttogja egymásnak a mitikus alapmondatot: „Je t’aime”, addig Schoenbergnél a csúcspont Wagner szellemében valódi apoteózis, egyre magasabbra törő E-dúr dallam viszi a hallgatót és a szerelmeseket az eksztázis felé.

896f02cb-c12d-4bdb-ab04-0dd2fceacf19

S ha valahol kapcsolódik a Pelleas und Melisande-hoz a lemezen hallható másik mű, az az eksztázis. Edgard Varèse 142 zenészt és kiterjedt ütőapparátust igénylő, műfajilag besorolhatatlan zenekari fantazmagóriája, az Amériques ugyanabba az önkívületi állapotba kívánja eljuttatni a hallgatót, amelybe Schoenberg zenéjének segítségével a szerelmesek kerülnek. A két szerző munkamódszere azonban alapvetően különbözik. Míg Schoenberg hangjegyekkel dolgozik, Varèse hangokkal. Schoenberg – a vérbeli romantikus – célja egy történet, egy eszme, egy érzelem bemutatása, s számára a zene ennek eszköze. Varèse számára a zene nem eszköz, hanem cél: ahogy a mű címét az Új Világtól kölcsönzi, műve is egy új világ előhírnöke, egy olyan világé, ahol a hangok önmagukért vannak, ahol létezik a „tiszta hang”, melynek nincs és nem is lehet zenén kívüli jelentése és funkciója, csak színe van, magassága és időtartama. És energiája, ami szükségképpen magával ragadja a hallgatót.

Stravinsky Tavaszi áldozatához szokták hasonlítani Varèse művét, s nemcsak a hangzásbeli hasonlóság teszi jogossá a párhuzamot, de a két műből hasonló módon sugárzó erő is. Az Amériques komplex ritmikai struktúrái, különös hangszínei, melyekben a sziréna éppoly szervesen képes felolvadni, mint a legkülönfélébb ütős hangszerek vagy akár egy hagyományos fuvola, a meglepő harmóniák, amelyekben a disszonancia fogalma érvényét veszti, hiszen a különös hangfürtök nem feszültségként jelentkeznek, s így nem is oldhatók fel – mindezek az eszközök a klasszikus tradíciótól való elfordulást és egy új hagyomány megteremtését jelzik; azét a hagyományét, mely Messiaentól Cage-ig, Bouleztől Ligetiig oly sok zeneszerző számára volt meghatározó.

Hálásak lehetünk Kocsis Zoltánnak, hogy az NFZ műsorára nem csak repertoár-darabokat vesz fel, hanem kevéssé ismert, de nem kevésbé fontos műveket is. A BMC-nek pedig azért, hogy ezeket lemezen is rögzíti, aminek köszönhetően Schoenberg és Varèse ritkán hallott darabja, a 20. századi zene két alapműve most már könnyedén hozzáférhető. Méghozzá mintaszerű előadásban. Kocsis kezében Schoenberg művének polifón szövete mindvégig tökéletesen áttetsző, a gesztusok mégsem válnak merevvé, s az apró részletek kontúrjait úgy képes kiemelni, hogy a nagyforma nem esik darabokra. A zenekar pedig varázslatosan szól. Különösen Varèse darabjában, ahol a Filharmonikusokat az Amadinda egészíti ki és telíti játékukat elképesztő energiákkal: a mű ritmikai feszültsége egyes pontokon olyan mértékű, hogy az ember attól fél, megrongálódik a lemez. Amiért igazán kár lenne.

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényel Kocsis Zoltán: Schönberg, Varèse, BMC CD 102