Gyöngyi

Európai zenészfivérek: a két Lakatos

2004.04.30. 00:00

Programkereső

A nemzetközi hírűvé nőtt Lakatos zenészdinasztia neve két és fél évszázad alatt fogalommá vált. A kiterjedt család egyik erős ágából származik – a Beethoven és Brahms által is megcsodált Bihari János utódaként – a két Lakatos testvér, Tony és Roby. Tony, az idősebb testvér Frankfurtban él, és a helyi rádió bigbandjének szólistája, dzsessz-szaxofonos. Öccse pedig első nemzetközi sikereit követően Brüsszelben teremtett magának otthont, de hattagú cigányzenekarával többnyire a világot járja.

Egy budapesti szálloda halljában beszélgetünk a negyvenes éveinek elején járó szaxofonművésszel, Tony Lakatossal. Ideje, mint mindig, most is be van osztva. Még ma este fellép a Zeneakadémia kistermében, George Mraz és Adam Nussbaum társaságában – új CD-jük anyagát mutatják be –, hogy aztán holnap hajnalban mikrobuszba szálljanak, és irány a szlovákiai Trencsén. S hogy mit keresnek ott? Természetesen koncerteznek. Producerük, Bosnyák Ilona, a Sambosi Bt. képviselője megpályázott egy koncertsorozatot, amelyet meg is nyert. Így aztán Tony Lakatos és két említett zenésztársa négy egymást követő napon a visegrádi országok egy-egy koncerttermében lép fel: Budapest, Trencsén, Prága, Krakkó.

Aki már negyedszázada, a Kis Rákfogó együttes televíziós vetélkedőt nyert szaxofonosaként is ismerte, az észreveszi rajta a külső változásokat. Szakálla eltűnt, egykor vállig érő haja is kurtább lett, csak a szelíd mosoly a régi a szája sarkában.

– Ki helyettesíti a frankfurti rádió bigbandjében, amikor távol van? – érdeklődünk németországi munkarendje iránt.

– Három helyettesem is van, akik külföldi koncertjeim idején szaxofonoznak helyettem a bigbandben. De ha otthon vagyok – mármint Németországban, ahol az 1980-as évek elején telepedtem le –, elég keményen dolgozom. Egy évben nyolc hónap a zenei évad, és ez heti ötnapos elfoglaltságot jelent. Próbák, felvételek, koncertek. A helyettesekről persze nekem kell gondoskodnom, és én is fizetem őket.

Kevés zenész mondhatja el magáról, hogy legális körülmények között Nyugatra került már akkor, amikor a többiek háromévente utazhattak világútlevelükkel. Tony Lakatos viszont az 1970-es évek végétől ingázott Nyugat-Németország és Magyarország között. Szerencséjét egy Toto Blanke nevű német gitárosnak köszönheti, akinek megtetszett a játéka, és meghívta az együttesébe. Nem volt egyszerű dolog akkoriban az utazgatás, az engedélyek, pecsétek, vízumok beszerzése örök izgalmat jelentett, úgyhogy a 80-as évek elején végleg letelepedett Frankfurtban. A német állampolgárságot viszont csak hat évvel ezelőtt vette fel.

Mint mondja, nemcsak egyetlen betű a különbség az itthon és az otthon között. Ha ideje nagy részét Frankfurtban tölti is, Budapesten érzi magát itthon igazán. Itt ismer minden utcát, sarkot, Pesten sokan ráköszönnek, rengeteg barátja van. Nem kell félnie az itthoniaknak sem, hogy az EU-csatlakozással elvesztik identitásukat. Azt a nyelvet, amelyen édesanyánk babusgatott bennünket, és azt a kultúrát, amelyet kisiskolásként szívtunk magunkba, nem lehet egykönnyen elfelejteni. Ez persze nem jelenti, hogy ne kellene tudatosan is féltenünk, ápolnunk magyarságunkat, honi értékeinket. A csatlakozás azonban összemérhetetlenül több előnnyel jár, mint hátránnyal. Kinyílik a világ, természetes módon szív magába az ember más kultúrákat, tanul meg idegen nyelveket, és válik vérévé a másság elismerése.

A dzsessz világában manapság ismerősen cseng Tony Lakatos neve. A műfaj olyan személyiségeivel játszott együtt, mint a trombitás Randy Brecker. Gyakori dobos kísérője Al Foster, aki minden idők legnagyobb mesterénél, Miles Davisnél kezdte a pályáját. Az elmúlt években sokat zenélt Izaline Calisterrel is, aki Latin-Amerikában született ugyan, de Hollandiában szerzett nem mindennapi elismertséget. De említhetjük Wolfgang Haffner nevét is, akivel már vagy két évtizede muzsikál együtt különböző formációkban.

– A dzsessz valamikor az amerikai életforma zenei visszatükröződése volt. A 40-es, 50-es, 60-as évek szabad Amerikájának talaján született, és valójában mindmáig amerikai zene – mondja Tony. – Más kérdés, hogy ez már nem az az Amerika, amelyikben ez a muzsika született. A mai amerikai életforma és főként a szabadság fogalma erősen vitatott, manapság aligha születhetne ilyen zene ebben az országban.

Közbevetem, hogy kissé politikai ízű eszmefuttatása azért érdekes, mert nála alig érezni kötődést a nemzeti hangzáshoz. Miközben bőven akadnak idehaza előadók, akik szívesen ötvözik a magyar népzene sűrítettségét a dzsesszel, addig nála ennek nyomát sem látni. Erre így válaszol:

– Valóban, a dzsessz számomra nem köthető nemzethez. De attól még tény, hogy ez a zene amerikai. Más kérdés, hogy világzenévé vált, és mindenki hozzáadta a maga jellegzetességét. Ma már vezető amerikai előadók is olyan stílusban játszanak, amely a dzsessznek egy továbbfejlesztett, jellegzetesen európai ága. Ami engem illet, én a földrajzi kötöttségek helyett szeretek visszamenni az eredeti forrásokhoz. Ha van valami, amit még nem játszottam, először meghallgatom, hogy adták elő az 50-es, 60-as években, vagy még korábban Amerikában. Ez az „időzene”, a Time Music, ami most érdekel. Arra gondolok, hogy zene már évezredekkel ezelőtt is volt, és a múltat előbb fel kell fedeznünk ahhoz, hogy aztán meg tudjuk haladni. Elismerem, ez a mostani zenei kísérlet egy kicsit szembemegy a divattal. A „menő” ugyanis a világzene, amelyik térben barangol.

Beszélgetésünk a családra és különösen a fiatalabb testvérre, Robyra terelődik. Aziránt érdeklődöm, miért nem lépnek fel együtt, de mint kiderül, tájékozatlan vagyok.

– Jó párszor felléptünk már együtt, közös lemezünk is van. Jellemzően dzsessz. Roby nagyon tehetséges zenész, aki szabadon „közlekedik” a különböző műfajok között. Én képtelen lennék cigányzenét játszani, neki viszont semmi gondot nem jelent a dzsessz. Most nyáron lesz egy érdekes kísérlet: együtt lép fel az öt Lakatos. Jómagam, Roby, Szakcsi Lakatos Béla, a fiatal Lakatos András, aki dobos és az alig tizennégy éves Lakatos Krisztián, a legutóbbi nagybőgőverseny győztese. Persze dzsesszt fogunk játszani.

A kackiás bajszú, mindig elegáns Roby Lakatos szerényen mentegetőzik, amikor hegedűművésznek titulálják. – Hagyjuk meg a művész jelzőt a klasszikus zenészeknek, én csupán cigányzenész vagyok.

Ez a „csupán” persze meglehetősen beszédes. Roby Lakatost Brüsszelben – ahová jó két évtizeddel ezelőtt, alig 19 évesen érkezett – a hegedű császárának tartják, akinek játéka a legszigorúbb zenekritikusokat is elbűvölte. Sőt, virtuozitását még Yehudi Menuhin is megcsodálta. Roby valódi csodagyerekként kezeli a hegedűt. Kétévesen fogta először kezébe a hangszert, kilencévesen már koncertezett, és rá egy évre külföldön is fellépett.

– Pár hónapos szerződést kaptam Liege-be, aztán ki sem mozdultam többet Belgiumból. Letelepedtem Európa fővárosában, belga állampolgár lettem, és itt alapítottam családot is. Jó ideig az Atelier de la Grande Ile vendéglőben muzsikáltam, majd Lakatos néven együttest alapítottam – meséli.

Az együttes tagjai gyerekkori cimborái. Igaz, amikorra Brüsszelbe kerültek, már maguk is világlátott zenészek voltak. A zongorista-szerzőtárs Cséki Kálmán például nyolc évig járta a világot különféle zenekarok kísérőjeként. A másodhegedűs Bóni László Japánban zenélt, majd háromtagú cigányzenekarával bejárta Európát. A szintén hegedűs Bangó Ernő genfi, montreali és kairói kanyarok után csatlakozott a csapathoz, a nagybőgős Németh Oszkár a nyolcvanas évek elejéig a Rajkó Zenekarban játszott. A banda 2001-ben a gitáros Rontó Attila érkezésével vált hattagúvá.

A „hegedű császára” elismeri, hogy sikereit nem kis részben Yehudi Menuhinnak köszönheti. Az idős mester még a brüsszeli éttermi zenélés idején ismerte meg őt, és sokat segített abban, hogy Roby felléphessen a világ legnagyobb koncerttermeiben. S valóban, játszott a New York-i Central Parkban, a párizsi Louvre-ban, a római Santa Cecilia koncertteremben és az amszterdami Concertgebouwban. De otthonosan mozog a távol-keleti országokban is, állandó lemezkiadója pedig japán.

Ha nem vigyáz, előbb-utóbb hegedűművésznek titulálja valaki.