Vendel

Négy hanggal operáltak

2004.04.30. 00:00

Programkereső

Rég nevettem annyit, mint április 28-án, szerdán este a Millenáris Teátrumban. Donizetti Ritája és Tom Johnson Négyhangú operája külön-külön is sok derűs percet szerzett volna, így egy estébe sűrítve azonban a két darab tartós rekeszizomláz előidézője lett.

„Az asszony verve jó, no nem agyonverve, csak éppen egy kicsit elagyabugyálva. Így szép a szerelem.” Az opera keletkezésekor ilyen esetekben még nemigen lépett közbe a NANE, az Eszter alapítvány vagy bármely egyéb női érdekvédelmi szervezet. De mi van, ha ezt a sületlenséget a nő is elhiszi, első férje halála után a visszájára fordítja, s a másodikat ő maga csépeli, ostorozza, terrorizálja? Egyértelmű: nagy nevetés. Főleg, ha Beppe, a tutyimutyi férjecske szerepében Derzsi Györgyöt látjuk, halljuk a színpadon, bő nadrágban, suta mozgással, szín-játékra termett hanggal. Aztán megjelenik az elveszettnek hitt férj, Gasparo, azaz Hámori Szabolcs. A világ és az egyszerű, de ötletes díszlet (Nagy Viktória munkája) részét képező színes lepedő kifordul a négy sarkából: Rita, azaz Iván Ildikó a biztonság kedvéért gyorsan elájul, a két férfi között pedig elkeseredett harc kezdődik, gondolattal, szóval, cselekedettel és csalással. A tét nem csekély: ki menekül meg a házasság béklyójából, és ki marad örökre, menthetetlenül benne. A helyzetkomikumra épülő darab - melynek rendezője Harangi Mária - persze hepienddel végződik, csak az marad nyitott kérdés, hogy ezen túl ki kit fog megverni.

Meskó Ilona, zeneszerzés szakos zeneakadémista, az előadás dirigense szerencsére csak az ütemrajzot ütötte, azt viszont igen határozottan, muzikálisan és rátermetten. A Millenáris Teátrumot talán nem kifejezetten operajátékra tervezték, de nekem nagyon tetszett, hogy a Ventoscala Ifjúsági Szimfonikus Zenekar tagjai nem árokban, hanem a színpad előtt ültek. Így az együttes nem szorult a háttérbe, zene és cselekmény egyenrangúvá vált. Ehhez persze az is kellett, hogy a szereplők magyarul és érthetően énekeljenek. A zenekar 2003 szeptemberében alakult, nagyrészt zeneművészeti egyetemistákból, de ezen az estén szinte úgy szólt, mint egy profi együttes. Tiszta fafúvósok, pontos pizzicatók, gixermentes rézszekció, figyelem, odaadás, őszinteség. Mind fontos a jó összhanghoz, és mind együtt volt szerda este a Millenáris Teátrumban.

Tom Johnson Négyhangú operáját kötelező anyaggá tenném minden operaszakos hallgató számára. Nem is annyira az énektechnikai része miatt (bár a cirkuszi bohócnak nagyon jól kell tudnia kötélen járni, amikor éppen azt színleli, hogy mindjárt leesik), hanem hogy még idejében felismerjék és elkerüljék azokat a sztereotip énekesi magatartásformákat, amelyek elé ferde tükröt tart Johnson darabja. Bár persze akkor miről is szólna ez az opera (vagy mi).

30a36e90-b350-44ed-b6c3-5ab508623f00

A darab egyáltalán nem egyhangú, noha tényleg csak négyhangú: D, E, A és H van benne. A négy hang tulajdonosa Szolnoki Apollónia (alt), Herczenik Anna (szoprán), Hámori Szabolcs és Derzsi György volt, ötödik szereplőként pedig Szécsi Máté (basszus) jelent meg a színpadon két jelenet erejéig. A zongoránál Dinyés Dániel játszotta nem csak a hangokat, hanem magát a színdarabot is. Romvári Gergely rendezésében az alt szerepéhez képest Dobó Kata egy szende szundi, a szopránéhoz képest pedig Alíz Csodaországban egy vérmes hárpia. A könnyem is kicsordult a nevetéstől, amikor a bariton helyett a többi énekes strigulázta, hányadik ütemnél is tart, vagy amikor a meg nem értett tenor arról panaszkodott, hogy még a C-t sem vághatja ki az egyetlen nyamvadt áriájában. (Nehéz is lenne egy olyan zenében, melynek hangkészletéből hiányzik…)

A mű tételeiből egy komplett sablon rajzolódik ki, amelyre sok közkedvelt operánkat ráhúzhatjuk, és ami esetünkben nem szól semmi másról, mint önmagáról. L’art pour L’art. „Ez itt a trió”, „a kvartettben mindenkinek más témája van”, „a duett csak egy nagyon rövid téma és tíz variáció”, „hosszú hangok, rövid hangok”… Mindez „dalban mondva el”, mintegy önmaga elemzéseként borzasztó groteszkül hat. Hogy a közönség mégsem azt szűrte le belőle, hogy az opera egy groteszk, idejétmúlt műfaj, arról bizonyára Donizetti is tehet.

Az este egyetlen negatívumaként a szervezés hibáit éltem meg. A szerintem eleve túl későre, 20 órára meghirdetett előadás kezdése csúszott a jegyátvétel körül folyó bonyodalmak miatt. Így aztán a nevetés okozta hasizomlázat sajnos lábizomláz is követte, amikor a 23:05-kor befejeződő opera után megpróbáltam elérni az utolsó buszomat. Persze esélytelenül.