Nándor

Párizs nem ereszt el

2004.05.04. 00:00

Programkereső

A magyar művészek több mint száz éve járnak Párizsba Európát látni. A francia főváros iránt érzett egyoldalú szerelemről, a magyar kultúrát megtermékenyítő utazásokról sok mű született már, de a francia kapcsolat erősebb és gazdagabb annál, mint amit eddig sejtettünk.

A cím, ugye, Ady-idézet. S hogy a költő megannyi nagy Párizs-verse után egy "kevéssé fontosat" is idézzünk, íme az "Este a Bois-ban": "Szent árnyak keringtek előttünk / …Ott. Jaj. Látom. Jaj. Villámos élet, / A nagy Bábel útjára hágtunk. / Sírtam. A kocsis fütyörészett."

A nagy Bábel és a magyar művészek XX. századi találkozásáról két megemlékezés is született legutóbb: egy vaskos antológia "Állj fel" torony árnyékában címmel az Új Horizonttól az év végén, és most egy kamarakiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, nyitva augusztus 15-éig. Mindkettő kitűnő munka.

"Általmentem én a Szajna-hidacskán, hida-hida-hidacskán / Felmentem az "Állj fel" torony csúcsára, felmentem a csúcsára / Liften mentem én oda / Onnan néztem Párizsra / Hej de szép az élet itten Párizsban, szép az élet csuhajja!" Kitalálnák-e kitől való ez a népdal-pastiche, ugyancsak a múlt század elejéről? Nem mástól, mint a fiatal Bartók Bélától! Elza nénjének írja egy levelezőlapon. A város szerelmén kívül, az egyetlen ismert utalás az életrajzban a tartózkodó és nagyon is komoly zeneszerző viháncoló jókedvéről és szinte blaszfémikus humoráról. Ezt művelte vele a Város. Az sem véletlen, hogy éppen század eleji művészeket idézünk itt: kötet is, kiállítás is arról tanúskodik, hogy az igazán nagy megrendülés az előző századforduló látogatóit érte, fentieken kívül Rippl-Rónayt, Kodályt, Fülep Lajost, Kassákot, Szabó Dezsőt, Csók Istvánt. Mi lehet az oka? Találkozás a százesztendős demokrata hagyományokat őrző társadalmi közeggel? (Ady kisszerű magyarságot ostorozó verseibe minden bizonnyal belejátszott, hogy onnan szemlélte, ítélte meg hazája állapotát.) Vagy talán – mélyebbre ásva – az lehetett az ok, hogy látogatóink találkoztak egy közeggel, amelyben a művész, szemben a kelet-európai feudalizmussal, egyenrangú fél lehetett a társadalmi hierarchiában.

Illyés Gyula beszámolóiban (gondoljunk a Hunok Párizsban címűre) szinte lubickol a szabadság és a szinte kiváltságos helyzet pezsgőfürdőjében. Tőle s a menekültek, illetve önkéntes emigránsok tollából rengeteg fontos dokumentumot látunk a különböző korszakok visszaemlékezéseiben. Károlyi Mihálytól és feleségétől, József Attilától és Cserépfalvitól, sőt az ifjú Fejtő Ferenctől és Faludy Györgytől Cs. Szabóig, Bajomi Lázárig és Tardos Tiborig és Brassaïig. Szélpál Árpád Két szülőföld című verse meg is fogalmazza ezt az érzést: "ha ma visszagondolok a tájra / hol ötven éven át jártam álruhában / olyan mintha szülőföldem lenne / mezitlábasból facippőssé váltan…".

Külön fejezetet érdemelne művészet és haladás témaköre. A rácsodálkozás az itthon nem ismertre. Rácz Aladár, Vértes Marcell, Lucien Hervé, Tamkó Sirató, Doráti, Koestler, Hevesi András… és később: Bálint Endre, Gara László, Pilinszky, Kormos, Parancs János, Hubay Miklós, Papp Tibor… Ha végigtekintünk a neveken, észre kell vennünk, hogy csupa olyan alkotó, aki kvalitástól függetlenül valamilyen úttörő kísérlet generátora is egyben. Rippl-Rónay fedezi fel először Matisse-t, Fülep Picassót, Németh László Proustot. Kivétel nélkül mindenki – a nagy művésztől a "csupán turistáig" – úgy érzi, hogy végre vehetett egy nagy lélegzetet. Ennek a tüdőtágításnak és rácsodálkozásnak a hatását a magyar művészetre alaposabban fel kellene dolgozni végre.

Pedig a szerelem meglehetősen egyoldalú. Párizs, ez az öntörvényű, folytonos mozgásban levő, fényes, de közönyös gépezet elfogadja elfogadja a hódolatot, de nem is jut eszébe, hogy viszonozza. Alkalmi szállások, diáktanyák, hónapos szobák, garniszintű hotelek, olcsó kifőzdék, kályhán kotyvasztott levesek és éhezés. Elszenvedői mindezt rendre megemlítik, de csak mellékesen, mint a gyönyörűségért hozott áldozatot. Ady írta le először, azóta ismétli mindenki: a francia szellem nyitottsága felől nézni a mindenkori Magyarország nyomottságát és zártságát, konzervativizmustól a diktatúráig – nos, ez az igazi perspektíva. Hát persze hogy Párizs nem ereszt el!

Az antológia bővebb, átfogja a teljes múlt századot még Márai, Vas István, Weöres, Rónay György, Cziffra György, Timár György, Tóth Judit, sőt Bakucz József írását is megtalálni benne, tehát az amerikai magyar diaszpórából visszajöttekét. Továbbá képet kapunk a párizsi magyar mozgalmakról is, egészen a Magyar Műhelyig. A kiállítás a leleményesebb; kicsiny (miért oly kicsiny?) területén a macskakőutánzat járdakövektől a ruhafogasokon elhelyezett, gazdag tartalmú újságokon (ezek afféle miniantológiák), az oszlopokon sorakozó utcanévtáblákon (persze ezek a "magyar" utcák) és az egymásra halmozott címkés koffereken át a falakra sűrűn akasztott képekig (Vaszary János, Nemes Lampérth, Tihanyi, Czóbel, Koffán Károly, Brassaï párizsi alkotásai, Tamkó Sirató francia nyelvű dimenzionalista kiáltványa is) egészen a kasírozott idézetekig, de azok közt is egészen Rejtő Jenőig.

Nézni, olvasni is üdülés, Párizs és hazánk kapcsolata bizony még egy elmélyültebb szagos misét is megérne.