Gyöngyi

Zenekari színek

2004.05.05. 00:00

Programkereső

Mindig előadók miatt veszek lemezt, művek miatt nagyon ritkán. A BMC által megjelentetett lemezen Kocsis vezényel, Hajnóczy Júlia énekel – ezzel szemben Dohnányi, Debussy-Kocsis és Rahmanyinov van rajta. Azt hiszem, ha ezt a lemezt megvenném, ismét az előadók miatt venném meg. Előre is elnézést mindenkitől, aki mást gondol e művekről.
f5ecc9b8-fa69-4504-9650-dfb1be41cfc3

Nem hiszem ugyanis, hogy valaki otthonában decensen vagy épp ellenkezőleg: indolens módra, szomszédbosszantásul hallgatná, amint a Himnusz végül legyőzi a Szózatot, nem is beszélve a Magyar Hiszekegyről. Dohnányit kedvelem, különösen, mikor zongorázik, kamarazenéje hiába utánérzés (Brahms, Mendelssohn), több mint kellemes. Zenekari műveiből főleg a Hullapelyhes-változatokért lelkesedem, de nincs nagyobb bajom a Ruralia Hungaricával sem. Ezt a nyitányt viszont kimondottan utálom, egyrészt annyira direkt programzene, hogy az már sok, másrészt valahogy jobban tolerálom azokat a műveket, ahol a zenekar elfér a színpadon, harmadrészt... van valami kurzusszagú e műben. Tudom, a művészet autonóm, a vita meg brevis, újraegyesülési évforduló, mifene, de jobban szeretem, ha egy szerző kevésbé veszi komolyan magát (a humorérzék máskor Dohnányinak kiváló zenei és emberi adottsága). Az is világos, hogy van zenetörténeti előzmény, de Brahms esetében is jobban szeretem a Tragikus nyitányt, mint az Akadémiait.

Mi az oka, hogy e művet Kocsis többször is műsorra tűzte? És mi az oka, hogy lemezre került? Egyrészt a „zenetörténeti hely” – mindig érdemes leporolni elfelejtett műveket, a magyar zeneirodalom pedig messze nem végtelen, Dohnányi mégiscsak ott volt 1923-ban a két nagy mellett, harmadikként. És e műve CD-n tudtommal nem jelent meg. Másrészt valószínűleg Kocsist sem a diszkográfiai nóvum, sem a zenetörténeti jelentőség nem érdekli. Őt egyetlen dolog foglalkoztatja: új hangszere, a zenekar. Erre pedig Dohnányi műve alkalmas, akár az állatorvosi beteg ló: hogy különböző hangzásokat lehessen kikeverni rajta. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak nevezett hangszer pedig meglepően szépen szól, lám, már két éve is, sose harsányabb, mint amennyire indokolt, kellően árnyalt, sokszólamú és részletgazdag.

Ugyanez mondható el Rahmanyinov I. szimfóniájáról is (a felvétel a 2001. november 26-ai előadáson készült). Itt is érdemes pár szót szólni a műről, melyet ugyan könnyebben megtalálhatunk a diszkográfiákban, mégse tartozik az orosz szerző legnépszerűbb művei közé. E mű erősen, olykor szinte tenyérbemászóan emlékeztet Franck (szintén) d-moll szimfóniájára, Elátkozott vadászára és Saint-Saëns zenekari műveire. A szerző maga se értékelte túl sokra e művét – holott a hangszerelése, ha nem is eredeti, de izgalmas. Kocsisék előadásában a második tétel ugyan kissé leül, de kiemelendő a harmadik tétel fokozása, mely a tetőponton se túl harsány, illetve a negyedik tétel poliritmikus sodrása, helyenként brutális ereje, melyben minden hallható. Ha félretesszük minden előítéletünket, egész hallgatható zene ez.

Mégis inkább a Kocsis által zenekarra hangszerelt Debussy-dalok azok, melyek miatt e CD-t érdemes többször is meghallgatni. Sem a hét dal, sem a hét hangszerelés nem mondható homogénnek. Az eredeti dalok keletkezési dátuma 1882 és 1915 közé esik, s bár a lemezen nincs jelezve, egyike-másika eleve valamely dalciklus (pl. Fêtes galantes I. és II.) tagja – mégis úgy hat e hét zenekari hangszerelés, mintha egyetlen szvit lenne. Az első (Les ingénus) hangszerelése hagyományos, talán inkább Ravelt idézi, mint Debussyt; a második (Fantoches) merészebb, itt már megszólalnak (leheletfinoman) a harsonák is. Igazán talán a harmadik (Rondeau) áll legközelebb Debussy zenekari hangzásához, a következő (Caprice) ismét Ravelt idézi meg. Nekem legjobban az ötödik tetszik (La Faune): a szinte elektromosnak ható fuvola a másik Faunt idézi, de a basszus vészjósló dübörgése, az osztinátó, a fúvósok színei: hallatlanul modern és eredeti. A Fête galante később a (Henri Büsser hangszerelésében ismertté vált) Kis szvitbe átemelt témája az ismert hangszerelést idézi, de csak az első pillanatban, utána saját hangszínén szól tovább – így is megnyugvást hoz az előző dal után. Az utolsó dal (Noël pour les enfants qui n'ont plus de maison) keletkezésében is az utolsó (1915), a szövegét is Debussy szerezte. A mű és hangszerelése tökéletesen alkalmas arra, hogy lezárja e dalciklust.

Az előadásról nincs sok mondandóm: Hajnóczy Júlia szépen énekel, a zenekar szépen kísér – talán a befejező taktus lehetne befejezésszerűbb, de annyi baj legyen. Kifogásom a lemez mint termék ellen van. Egyrészt valóban elgondolkodtató, épp ezeket a műveket (három különböző koncert anyagát) kellett-e párosítani – egy tematikusabb lemezt szerintem többen vennének meg. Másrészt nagyon szép a külcsín, de mondjuk egy lovat a borítóról odaadnék, ha a dalszövegeket megkaphatnám, de legalább az eredeti dalok keletkezési dátuma fel lenne tüntetve. A termék mellett ideje a szolgáltatással is törődni, pláne ha nem olcsó sorozatról van szó.

Ezzel együtt remélem, ez a lemez sikert arat, bíztatva Kocsisékat, akik jó úton haladnak – később pedig emlékül szolgálva, hol tartottak a 2001/2002-es évadban.

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vez.: Kocsis Zoltán; Dohnányi: Ünnepi nyitány, op. 31; Debussy: Hét dal (Kocsis Zoltán hangszerelése), km.: Hajnóczy Júlia; Racmanyinov: I. (d-moll) szimfónia, op. 13 – BMC CD 101)

(A szerző az EMI munkatársa)