Előd

Fedőneve: Lohengrin

2004.05.08. 00:00

Programkereső

Annyit mindenesetre elért az Erkel színházi Lohengrin rendezője, Katharina Wagner, hogy róla kell beszélni, nem a darabról. Ami azért nem egészen rendes dolog, egyrészt tiszteletlenség az agg szülőkkel szemben, másrészt pedig tiszteletlenség a darabbal szemben.

Katharina Wagner rárendezett egy történetet a Lohengrinre, amelyben Elsa zöld pulcsis ellenálló, de mielőtt még elítélnék, beüt a rendszerváltás. A hatalomra kerülő Lohengrin a politikai játszma részeként elveszi Elsát feleségül, de a nő is kiábrándul belőle még a nászéjszaka előtt, és a régi rendszerből maradt Telramund–Ortrud házaspár sem hagyja magát, így aztán kiderül, miért nem szabad a hős múltja után kérdezősködni. Az aktatáskából bizonyítékok kerülnek elő, Lohengrin lemond, sajtótájékoztatót hív össze, ahol a papírból fölolvasott Grál-elbeszéléssel próbálja menteni a menthetőt, majd repülőre száll, és eltűnik az életünkből. Helyette ott marad az új ember, a hajléktalanból miniszterelnökké tett Brabant hercege.

Nem olyan őrült szellemes, nem is olyan őrült botrányos, mégis sikerült vele vihart kavarni. Wagner zenéjének barátai joggal kérik ki maguknak, hogy idézőjelek vannak a darabban elhelyezve, olyan idézőjelek, amelyeket nem a zeneszerző tett ki. A szerelmi kettőst hallás alapján nem lehet úgy érteni, hogy kiábrándult nő társalog önelégült férfival, aki közben a televíziót kapcsolgatja, a Grál-elbeszélést nem lehet úgy jól elénekelni, mintha a sarokba szorított politikus búcsúüzenete volna. Ha valaki viszont érdekes rendezést akar látni, akár a zenétől függetlenül is, az sem jár jobban: a nézői figyelmet nem vezeti jól a rendezőnő, a második felvonás alatt úgy énekelnek a színpadon, hogy alig látni, emiatt a kivetítőt kell nézni, ahol Lohengrin éppen kampánytevékenységet folytat, de a videó csúnya és primitív, és mire eddig eljutunk, már vagy harmincszor láttuk a jeleneteket. Hiába hátborzongatóan igazi a legelső kép, a pártkongresszus, világosszürke öltönyt viselő emberek tapsolgatása közepette, hiába kezdi úgy a néző a második és harmadik felvonást, hogy „na, kíváncsi vagyok, ezt hogyan oldja meg”, ha a végeredmény mégis egy kezdő rendezőnő agyalása, és végül mindenki rosszul jár.

A helyzet persze akkor lenne kellemes, ha ki lehetne mondani: Katharina Wagner tönkretett egy világszép Lohengrin-előadást, de ami felhangzik árokból és színpadról, az minden, csak nem világszép. A második szereposztás bemutatóját látva, elhűlve kell hallani az előjáték alatt a hegedűket, amelyek képtelenek az ezüst hangzást előállítani. Akinek eszébe jut, ránt egy nagyot a vonón, nyikorog egyet, aztán ijedten elhallgat, mindenki a rezeket várja, hogy megoldják a helyzetet, akik aztán tényleg rákezdenek, hogy azt érezzük: ez a Jurij Szimonov mégiscsak nagy karmester, és ha a részletekben nem is merül el, az egészről mégis tud mondani valamit. Nem tudom. Normális esetben a részletekből áll össze a darab.

A férfi énekesekről csak rosszat lehet mondani. Molnár Andrásról talán csak azért, mert nem volt egészséges. Mindenesetre időnként nagyon hamisan énekelt, bár látszott, hogy ő is észrevette, de segíteni nem tudott rajta, a színpad mélyén kellett volna megtalálni az összhangot a zenekarral vagy legalább a kottával. Sárkány Kázmér Telramundként tévedés, fakón kiabált, a hang anyaga nem elegendő ehhez a szólamhoz. Madarász Henrikként Jekl László igyekezett, majd kiesett az öltönyéből, de a hangnak ettől még nem lett tartása, fénye, királyi volumene.

A hölgyekről viszont sok jó jut az eszembe. Sümegi Eszter alkalmas a szerepre, igyekszik mindent megtenni, amit kérnek tőle, pedig ehhez gatyára kell vetkőznie a tapsrend alatt, a hang átviszi a zenekart, de mégis mindig éneklés marad. Temesi Mária Ortrud, ő is átviszi a zenekart, de még hogy, viszont nem mindig marad közben énekesnő. Az előadás jelen pillanatban haldoklónak látszik, és nem hiszem, hogy sokan fogják zokogva körülállni a sírt.