Lukács

Guillotine a hifiben

2004.05.10. 00:00

Programkereső

„Azt hiszem, közvetlenül vagy áttételesen, de mindannyian arra törekszünk, hogy legyen egy kis biztonságérzetünk” – olvashatjuk egy Szabó Istvánnal készített interjúban. A filmrendező szerint ez az egyik legerősebb belső motiváció, mely mindennapi cselekedeteinket és nagy döntéseinket egyaránt irányítja, s megállapításának hátteréül a huszadik századi magyar történelem sorsfordulóit idézi; nekem mégis egy tizennyolcadik században játszódó mű, Poulenc A karmeliták beszélgetései című operája kapcsán jutottak eszembe Szabó István szavai.
d034b8d9-48f4-4444-a374-2b2fd244d423

A francia forradalom során kivégzett compiègne-i karmelita szerzetesnők története valós eseményeken alapul. Egy korabeli emlékirat alapján előbb egy, a mártíroknak emléket állító regény, majd Georges Bernanos tollából dráma született: Poulenc ezt használta fel műve szövegkönyvéül. A cselekmény középpontjában a labilis idegrendszerű Blanche de la Force áll, aki azt reméli, hogy a zárda csöndes világában megszabadulhat állandó és megmagyarázhatatlan szorongásától, mely egész életét megkeseríti. („Lehet, hogy a félelem is egy betegség” – mondja a második felvonásban.) A forradalom egyházellenes intézkedései révén azonban nem hogy nyugalmat nem találhat a kolostorban, de élete is veszélybe kerül. Az immár konkrét okkal bíró rettegés a zárdainál biztonságosabbnak látszó, régi világába való visszaszökésre készteti, végül azonban önként csatlakozik társaihoz a vérpadon.

Bernanos látványos tablók helyett elsősorban a zárt közösség tagjai közötti viszonyokra, a szereplők belső drámájára koncentrál. Számomra azonban a párbeszédek gyakran feleslegesen hosszúnak tűnnek, s ez éppúgy fékezi a történt sodrását, mint a sokszor lázasan „misztikuskodó” nyelvezet; az „Elborzadva, mintha stigmatizálódott volna” utasítás és számos hasonló megnyilvánulás engem inkább idegesít, mint megérint.

Persze ennél jóval gyöngébb szövegkönyvekre is születtek már halhatatlan operák: Mozart zenéje mondjuk akkor is a székhez tud szögezni, ha épp egy csirkecomb illegális elfogyasztásáról van szó. Poulencről ezt nem merném állítani. Az opera döntő hányadát kitevő, egyszerű ritmikával dolgozó, szillabikus dialógusok egy rövidebb, áriákkal és együttesekkel alaposan megtűzdelhető zenei folyamatban kétségtelenül megállnák a helyüket, két és fél óra azonban mintha túl nagy felület lenne Poulencnek ahhoz, hogy zeneszerzői eszköztára a párbeszédek megzenésítése terén ne merüljön ki idő előtt; ahogy egyre fárasztóbb például az a manír is, ahogy a „Dieu” (Isten) szót majd’ minden felbukkanásakor egy oktávval az éppen érvényes hangzó sík fölé küldi. A belátható terjedelmű, kötött szövegű imák (Ave Maria, Ave verum corpus stb.) megzenésítésében viszont érezhető a nagyböjti és a karácsonyi motetta-sorozatok révén megszerzett formai biztonság.

Az opera 1958-as, Pierre Dervaux által dirigált felvételének épp ezek a kórustételek a leggyengébb pontjai (mint olyan gyakran, itt sem sikerült elérni az egyes hangok vibrátójának csökkentését, melyek összeadódva nagyon nehézkessé teszik a hangzást). Abszolút csúcsteljesítményt nyújt viszont Madame de Croissy, a rendházfőnök asszony szerepében Denise Scharley. Hangja szeizmográfként követi a szavakban közvetített, de a puszta betűcsoportok elsődleges jelentésénél olykor jóval összetettebb érzelmeket, s az első felvonás második jelenetében, mikor Blanche-ot belépési szándékáról, annak valódi okairól faggatja, hangja a lágy, szinte anyai puhaságtól az acélkeménységű kíméletlenségig tüneményes színskálát tár elénk. A Blanche-ot éneklő Denise Duval legnagyobb érdeme annak a különleges, naiv hangnak a megtalálása, mely ha olykor a mássalhangzók sokszorozása révén kissé affektálóvá válik is, feltétlenül illik a fiatal, törékeny főhősnő karakteréhez. Blanche ellenpárját, az életvidám Constance-ot a világos, könnyű hanggal rendelkező Liliane Berton énekli, Mária anyát pedig a legendás mezzoszoprán, Rita Gorr.

Bármennyire zavar is az a szenvelgő misztika, ami belengi A karmeliták beszélgetéseit, mégis inkább egy ilyen szellemben megfogalmazott befejezést kívántam volna, mint azt a naturalista ötletet, hogy a kivégzésre felsorakoztatott apácák egyre gyengülő Salve regina-énekébe a partitúrában megjelölt helyeken újra és újra sivítson bele a guillotine lezuhanó pengéje. A brutális effekt kitűnően hallható a lemezen – kísérletező kedvű történelemtanárok demonstrációs anyagként is alkalmazhatják.

(Francis Poulenc: Dialogues des Carmélites, D. Duval, R. Crespin, D. Scharley, R. Gorr, L. Berton, X. Depraz, P. Finel, L. Rialland, Chœur et Orchestre du Théâtre National de l’Opera de Paris, vez.: Pierre Deryaux; EMI CLASSICS - Great Recordings of the Century 7243 5 62751 2 6)