Gyöngyi

A kövérség dicsérete

2004.05.11. 00:00

Programkereső

Van egy hivatalosan is jó hír: Bécsben a Falstaffban nagy szerepet, Nannettát énekelt Keszei Borbála, vagyis, úgy tűnik, most már hivatalosan is Bori, és többnyire nem lóg ki az előadás női szereplői közül. Nem annyira hivatalosan azt is tudni kell, hogy nem a nők viszik el ezt a Falstaffot, Keszei Bori pedig tartja magát, amíg lehet, ám a harmadik felvonásban az ária necces, a magas, tartott hangok mozognak és elhalkulnak, az éneklésnek egy kicsit ciripelésjellege lesz, de ez tényleg sokkal kevesebbet számít, mint hogy az előadás végén őt is várják a művészbejárónál. Fotózzák, az aláírását kérik, szeretik, és ez egyelőre igen kevés magyar énekesnek adatik meg.

A bécsi Falstaff azonban nem annyira egyszerű, hogy csak úgy vállvonogatva legyen egész jó vagy á, ezek sem tudnak sokkal többet nálunk. Az egész közepén, a címszerepben Bryn Terfel furcsa, de lényeges kérdéseket tesz föl az operaéneklésről általában. Tudjuk, ki ő: walesi bariton, talán inkább basszbariton, második helyezett volt Cardiffban az énekversenyen, aztán egyszerre megindult a pályán, korszakos jelentőségű Leporello és Figaro, hallgattuk a lemezeit, és csóváltuk a fejünket. Ez a fiú mindent túl gyorsan csinál, és közben észrevehető az is, hogy a hangja már hanyatlik, már nem olyan jók a magasságai, mint öt évvel ezelőtt.

Aki látta őt színpadon, az tudja, hogy mindez marhaság. Igaz, de nem fontos. Bryn Terfel elementáris színházi élmény, puszta megjelenése a színpadon olyan szeretethullámot indít el, ami magával sodorja a nézőt. A szerepet természetes módon, erőlködés nélkül formálja át önmaga képére, Verdi Falstaffjából lényegében eltűnik minden borongósság, minden polgárellenes él és a tűnő nagyság fölötti búsongás. Nem tűnik a nagyság, hiszen ott van a színpadon, és úgy néz ki, mintha örökre ott maradna. Nem kell könnyeken áttörő mosolyokkal nézni az öreg, hájas lovag erőlködését, mert a darab Terfel szerint vígopera. Nevetni kell rajta, és lehet is, a közönség szorgalmasan veszi le a poénokat Terfel alakításából, és a nagy műélvezetet folyton megtöri a nézőtéri nevetéshullám. Miközben mégsem csúszunk át humorkodásba, a játék és a mű méltósága sértetlen.

Ami a lemezekről nem derül ki: Terfel nagy hang, egészségesen, nagyot szól, erőlködés és talán szándékosság nélkül énekli le maga mellől a Fordot játszó, különben nagyszerű Carlos Alvarezt. De nem a hangerő a fő különbség kettejük között, hanem a viszonyulás a hanghoz, az operához. Alvarez is nagy énekes, szép, vaskos, kerek hangú, klasszikus bariton, de mégiscsak egy operaénekes. Terfel több ennél. Nem azzal, hogy „énekes-színész” mert Alvarez is az, nem is azzal, hogy micsoda színpadi tehetség és jelenség, hanem ahogy énekel, ott nem a hang számít, nem a kétséges magasságok, mert a hang csak úgy van. Nem azért, hogy szóljon, hanem hogy elmondjon valamit. És ez a valami túlmegy szerepen, művön, vagy akár Verdin is, mert arra való, hogy közösséggé formálja a sokfelől odakerülő, sokféle öltözékű és érdeklődésű közönséget, akik az előadás végén mind azt mondják: láttam Terfelt a Falstaffban.

Terfel után az ember mást gondol az operaéneklésről, mert érzi, hogy a hang csak hang, mást gondol, mert jobban tetszik neki a természetes nyerseség, mint a kiművelt, zöld, bársony orgánum. Sőt, jobban meg lehet érteni a régebbi idők nagy, de nem kifejezetten szép hangúnak számító énekeseit, egy Dietrich Fischer-Dieskaut vagy egy Tito Gobbit. Bryn Terfel után az ember magáról is mást gondol. Előtte azt érzi, hogy egy szerencsétlen, szürke, magányos kis pojáca, beledobva az ellenséges világba. Utána rájön, hogy van neki egy barátja, aki helyette és a nevében is megmutatja, és nincs többé egyedül, és nem is lesz, mert azok közé tartozik, akik látták Bryn Terfelt a Falstaffban.