Lukács

Fellegi Ádám

2004.05.12. 00:00

Programkereső

A zenei élet a vesztébe rohan Fellegi Ádám zongoraművész a rendszerváltás óta „kivonult” a fővárosi zenei életből. Vidéken és külföldön mostanában is fellép, de budapesti szereplésre évek óta nem kap felkérést. Lakásán viszont rendszeresen, hetente többször fogadja a zenerajongókat.
6111758a-57f7-4d1a-9247-8659bba01616

- Mostanában keveset hallani Önről. Nincs jó menedzsere, vagy belefáradt a pályán töltött hosszú évtizedekbe?

- Külföldön ma is sokat játszom: csak az elmúlt néhány hónapban olyan helyszíneken adtam szólóestet, mint a bayreuthi Wahnfried-villa (Richard Wagner egykori háza, ma múzeum); a milánói Palazzo Visconti és a római Palazzo Brancaccio. A napokban jöttem haza a montpellier-i fesztiválról, ahol ugyanazon a napon volt a szólókoncertem, mint a Budapesti Fesztiválzenekar estje. Itthon, a rádióban a Fesztiválzenekar franciaországi sikeréről részletesen beszámoltak, az én hangversenyemről egy szót sem szóltak, s ez már a sokadik ilyen eset. Az utóbbi években a hazai szakma tudomást sem vesz rólam. Ez egy ideig bántott, de ma már egyáltalán nem foglalkozom vele, sőt tulajdonképpen jól van ez így, mert meggyőződésem, hogy a hazai zenei élet a vesztébe rohan.

- Mikor kezdődött az a folyamat, amelynek során teljesen kikerült a magyar zenei élet körforgásából?

- A rendszerváltás idején, amikor megszűntek a filharmóniai szólista státuszok, és ötvenévesen én is az utcára kerültem. Próbáltam tanári állást szerezni, de nem sikerült, és szembe kellett néznem azzal, hogy megélhetés nélkül maradok. Próbáltam persze pályázni is, kezdetben néha sikerrel, de rá kellett jönnöm, hogy a kuratóriumi rendszer Magyarországon nem jól működik. A kurátorok – tisztelet a kivételnek – saját magukat vagy barátaikat támogatják, az egész pályáztatás csupán színjáték, és ez teljesen független attól, hogy melyik párt van éppen kormányon. Ekkor találtam ki a zenemagyarázattal egybekötött hangversenyeket és a lakáskoncerteket, amiket mindmáig csinálok, sőt olyan nagy az érdeklődés, hogy hamarosan már nem csak vasárnap délelőtt és délután, hanem péntek este is lesz koncert a lakásomon.

- Ha a kuratóriumi rendszer nem működik megfelelően, a gondoskodó állam ideje pedig lejárt, mi lenne a megoldás az értékes, de önfenntartásra képtelen kulturális kezdeményezések támogatására?

- Még az előző kormány idején elképzeltem egy szabályozási rendszert, amire az akkori kulturális miniszter nagyon kedvesen azt mondta: Ádám, ezt sajnos nem lehet megvalósítani. A koncepcióm lényege az volt, hogy a támogatások elosztásakor a fizető nézők számát kellene elsődleges szempontként figyelembe venni, s ez alapján bizonyos automatizmusokat életbe léptetni. Ezzel elérhető lenne, hogy azokat a rendezvényeket támogassák közpénzből, amelyekre valóban van közönségigény. A különböző műfajokat – szóló, kamara- és szimfonikus zene, opera – persze itt is külön kategóriákba kellene helyezni, bizonyos műfaji szorzókkal. Ez a módszer nem lenne olyan velejéig romlott, mint a jelenlegi támogatási gyakorlat. Igazságtalannak tartom, hogy egy-egy intézményt kiemelten támogatnak, másokra viszont egyáltalán nem figyelnek. A kiváltságosok pedig hajlamosak az elkényelmesedésre, csak a saját érdekeikre gondolnak, semmibe veszik a közönséget. A dédelgetett kedvenceknek soványító kúrát írnék elő, a többiek pedig boldogulnának képességeik szerint. Ameddig százezrek élnek nyomorban, és nincs elég pénz egészségügyi alapellátásra, nem kellenek az adófizetők pénzéből busásan támogatott kulturális intézmények. A legrosszabb feudalizmust idézi ez a gyakorlat.

- Tíz éve jött létre a Fellegi Zongoraszalon, amely ma is létezik. Sokan azt hitték, hogy pénzes vállalkozásba fogott…

- Kezdetben én is reménykedtem, hogy legalább meg tudok élni belőle, de soha egy fillért sem láttam ebből a vállalkozásból, amiben egyébként is csak jelképes tulajdonrészem van. Magyarországon ma nem üzlet a hangszer-kereskedelem: az emberek – hiába van esetleg pénzük – nem vesznek zongorát. Csak a személyes ismeretségi körömben több olyan család van, ahol a nagyszülők még aktívan kamarazenélnek, a szülők már nem játszanak hangszeren, de néha elmennek koncertre, a gyerekeknek pedig fogalmuk sincs a klasszikus zenéről. A fordítottjára sajnos egyetlen példát sem tudok.

- Nyugaton van arra példa, hogy egy élvonalbeli zongoraművész a saját lakásán tart ingyenes koncerteket?

- Nem tudok róla. Itthon is csak a második világháború éveiben – amikor a zsidó származású művészeket kitiltották a pódiumról – voltak lakáskoncertek, amelyeken többek között az én tanárom, Hernádi Lajos is játszott. Ezeknek a koncerteknek állandó látogatója volt Radnóti Miklós, aki még verset is írt Liszt h-moll szonátájának hallgatása közben. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy engem üldöznek, bár elkeserítő és fenyegető, hogy van egy parlamenti párt, amelyik nyíltan zsidózhat. Az viszont tény, hogy itthon a perifériára kerültem; pontosabban hasonló utat járok be, mint Fischer Annie az utolsó éveiben: vidéken és külföldön koncertezem, Budapesten lehetőleg nem lépek fel nyilvánosan.

- Ha felkérést kapna egy Zeneakadémiai bérletsorozatra, el se vállalná?

- Biztos vagyok benne, hogy nem kérnek föl, mert önmagában minden koncert deficites, még akkor is, ha telt ház van. Támogatót kellene tehát szerezni, ahhoz pedig olyan kompromisszumokba kellene belemenni, amiket én biztosan nem vállalnék.

- Hogyan hirdeti a lakáskoncerteket, és kik alkotják a törzsközönséget?

- Reklámra nem költök egy fillért sem, mert egyrészt nincs miből, másrészt úgyis a fülbe súgott propaganda a legjobb. Egy koncertre hatvanan férnek be, és az elmúlt években háromezer fős visszatérő közönség alakult ki. Jórészt olyanokból, akik egyszerűen felhívtak telefonon, hogy szeretnének jönni, s akik őszintén szeretik a művészetet, a klasszikus zenét, de nincs pénzük arra, hogy megfizessék a csillagászati jegyárakat. Azokat is szívesen látom, akik egyáltalán nem értenek a komolyzenéhez. Sok más művésszel ellentétben én nem nézem le, nem tartom bunkónak őket, hanem megpróbálom megértetni, közelebb hozni, megszerettetni velük ezt a zenét. Ebben segítenek a magyarázatok, a kötetlen beszélgetések, illetve az, hogy nem vagyok szakbarbár: igyekszem megvilágítani az irodalmi, történelmi, filozófiai, képzőművészeti párhuzamokat is, hiszen társművészetek nélkül nem létezne zene. Leonard Bernsteint tekintem abszolút példaképemnek: az ő televíziós ismeretterjesztő sorozataiban éreztem azt a szeretetet, közvetlenséget és hozzáértést, amit kicsiben én is szeretnék megvalósítani.

- Külföldi és vidéki koncertjein is magyarázatot fűz a zeneművekhez?

- Mindig, még a legnagyobb koncerttermekben is. Németül, angolul, franciául tűrhetően beszélek, amikor pedig elkezdtem rendszeresen Rómába járni, olaszul is megtanultam, és azt hiszem, a nyelvtani hibák ellenére is hálás ezért a közönség. Szegeden már harmadik éve tartok „magyarázós” sorozatokat, most Pécsre is megyek, és rendszeresen, teljesen ingyen játszom olyan helyeken, ahová egyébként biztosan nem jutna el a kultúra: elmegyógyintézetben, szociális otthonban, előzetes letartóztatásban lévő fiataloknak.

- A rendszerváltás előtt rengeteg lemezfelvételt készített. Mi lett ezeknek a sorsa?

- Néha kiadnak egy-egy lemezt a Hungaroton-archívumból, Bach Goldberg-variációit pedig magánkiadásban jelentettem meg. Régóta nincs lemezszerződésem, de ez nem csak engem érint, hanem nálam nagyobb, ráadásul Nyugaton élő művészeket is. A hanglemezipar is a vesztébe rohant, s mostanra nagyjából össze is omlott.
(2001)

(Az interjú Retkes Attila 2004 áprilisában megjelent Zenélő ezredkezdet - Válogatott interjúk, 2000-20003 című kötetében olvasható)