Hedvig

Nem rendes dolgok

2004.05.18. 00:00

Programkereső

Van egy-egy primitív módszerem, melyekkel könyveket, illetve lemezeket tesztelek saját használatra. Ha a napi BKV-túlélőkurzust a buszon-metrón-villamoson olvasott könyv segítségével úgy vészelem át, hogy közben nem húzom fel magam a bűzön, a ragacsos koszon, a tömegnyomoron (s mindezekhez képest a bérletárakon), akkor az iromány jó. Ha az egész pankrációt észre sem veszem, akkor kitűnő.
45b7f601-bd46-4e40-a127-5a3b507f08ae

Lemezek hasonló nívójú kategorizálásához az kell, hogy az adott napot teljes egészében foglalkozásszerűen és folytatólagosan elkövetett zenefogyasztás töltse ki. A házi toplista élére azok a CD-k kerülnek, amelyeket éjjel tizenegykor ilyen túladagolt állapotban is végig tudok hallgatni – többek között ide tartozik Elisabeth Schwarzkopf Schubert-lemeze is, amely az EMI Great Recordings of the Century sorozatában jelent meg.

Elisabeth Schwarzkopfot három korrepetitor-legenda: Edwin Fischer, Gerald Moore és Geoffrey Parsons kíséri ezen a felvételen; Fischer tizenkét, Moore tíz, Parsons két dal erejéig szegődött az énekesnő partneréül. Partneréül, és nem szolgálatába – csodálatos játékukkal cáfolva rá Raymond von zur Mühlen arrogáns megjegyzésére, mely szerint korrepetitora akkor játszik jól, ha ő éneklés közben észre sem veszi. Zur Mühlent csak sajnálni lehet azért az energiaveszteségért, mely szemlélete miatt művészi pályafutásán érhette: jelen lemezen ugyanis szinte tapintható azoknak a termékenyítő erőknek az oda-vissza áramlása, melyek révén a „primadonna – és még valaki” alárendelő viszonya helyett két művész egymást kölcsönösen inspiráló kommunikációja születik meg.

A három zongorista közül – „sanftes Klavier” ide vagy oda – Parsons hangja a legércesebb; Fischer elsősorban gyönyörű, magvas basszusaival tűnik ki. Hozzám mindazonáltal Gerald Moore pasztellszínek számtalan árnyalatában tündöklő, kiegyenlített játéka, minimális pedállal, maximális muzikalitással kikevert, selymes zongorahangja áll a legközelebb – s mindehhez az a „kaméleon-szerű empátia” társul, amellyel a Grove lexikon szerint Casalstól Fischer-Dieskaun át Schwarzkopfig minden zenészpartneréhez viszonyult.

Önéletírásában utóbbiról azt írja: „valahogyan nem egészen rendes dolog, hogy valaki ilyen elragadó külsejű legyen, s ugyanakkor ilyen gyönyörűen énekeljen…” És akkor még nem esett szó Schwarzkopf további rendetlenségeiről: zenei intelligenciáról, ízlésről, kiművelt hallásról, az adott karakterhez rendelt művészi eszközeinek széles választékáról – a virgonc vagy kedélyes dalokban (Die Vögel, Der Musensohn, Der Einsame, Die Forelle) buborékként szétpattanó, roppanó és zümmögő szótagokról, időnként ü-vé világosított u-król; a drámai hangvételűekben (Wehmut, Gretchen am Spinnrade, Die junge Nonne) indulattól remegő levegőkről, sötét, de sosem erőszakoltan huhogó hangról, visszafogott glissandókról; az An die Musik-ban vagy az An mein Klavier-ban megilletődött, himnikus hangvételről… Végül a Rémkirályban teljes fegyvertárát mozgósítja, egy hátborzongatóan fakó „tot”-tal zárva le az egy személyre, de négy hangra hangszerelt tragédiát.

„Sosem lehetne rávenni őt, hogy úgy köszönje meg a tapsot, hogy engem valamiképpen ne részeltessen benne” – írja közös fellépéseikről Moore. „Miközben mindketten meghajlunk, valami ilyet kérdez tőlem: < Nem voltam hamis? >, de mivel a tapstól úgysem hallom, mit mond, mindig azt válaszolom: < Csodás volt! Csodás! >, amivel viszont mindig igazat mondok.”

(Schubert: 24 Lieder – Elisabeth Schwarzkopf, Edwin Fischer, Gerald Moore, Geoffrey Parsons; EMI, Great Recordings of the Century 5 62754 2)