Gyöngyi

Túlélőkészlet

2004.05.18. 00:00

Programkereső

Mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük a zenét, meghalljuk egyszer a kérdést: melyik öt lemezt vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Melyik öt lenne talán egy életre elegendő hallgatnivaló, és nem éreznénk a magányt, nem éreznénk, hogy ezt meg kell mutatni másnak is, csak élnénk édeskettesben, vagyis édeshatosban, és fütyülnénk a világra.

Nem jó a szám. Öt – vagy sok, vagy kevés. Öt lemez. Ha a Figaro házassága jön, akkor mellette már csak a Wohltemperiertes Klavier első kötete fér el. Vagy mondjuk a Tosca, Bachtól a csellószvitek, és még mi? Egy lemeznyi Schubert-dal? Persze ez a problémának csak az egyik oldala.

A másik az, hogy egy lemez is több, mint amennyit egy életnyi hallgatása alatt meg tud érteni az ember. A Deutsche Grammophon kiadó Trio-sorozatában megjelent egy Schubert-lemez. Három korong, középáras kategória, 180 perc zene, három késői vonósnégyes, az úgynevezett Quartettsatz és a C-dúr vonósötös. Az amerikai Emerson Vonósnégyes játszik. Csak három lemez, de ez is elég lenne egy életre. Érzem, hogy félreérthető, de kimondom: nem lehet belőle elég keveset hallgatni. Túl jó.

Még ha a legnagyobb vadakat gondosan el is kerülöm, és nem a Halál és a lányka vonósnégyesbe kezdek. A C-dúr vonósötösbe pedig végképp nem. Csak egy békés alcímű darabba, a Rosamunde-quartettba. A darab onnét kapta a címét, hogy a második tételben Schubert újrahasznosít. Miután megbukott a Rosamunde című színdarab, amelyhez ő írta a kísérőzenét, nem törődött bele, hogy egyik kedvenc dallama is osztozzon a darab sorsában: előbb ennek a vonósnégyesnek a második tételében dolgozta föl, három évvel később pedig a zongorára írott B-dúr impromptuben erre a témára készít öt variációt.

De ne foglalkozunk most ezzel a dallammal, mert túl szép, mert a dallamokban kifogyhatatlan Schubertnek is ennyire fontos volt, sőt, nem foglalkozunk az első tétellel sem, mert valahogy az is túlzás. Dalszerű, előbb jelenik meg a kíséret, és utána érkezik az első hegedűn maga a dallam, sápadtan, és mégis élni vágyón. Az első perc végén a hallgató már rajong az Emerson Vonósnégyesért, hogy ennyire eltalálják az arányt, kifejezők, de nem csöpögősek, fegyelmezettek, és mégis rögtön a zene legmélyére hatolnak.

De nem, ne hallgassuk meg ezt a tételt, mert olyan szomorúak leszünk, mint Schubert volt, pedig van elég bajunk a lakatlan szigeten. Ugorjunk a harmadik tételre, az mégis egy menüett, ki lehet bírni. Elvileg. Pedig az ember elvacakolna mindenféle technikai dologgal. Hogy az első hegedű mennyire uralja a tételt. Érdekes, hogy az Emerson Vonósnégyesben váltogatja egymást a két hegedűs ezen a poszton, itt most éppen a nagydarab Philip Setzer a felelős, sonkakezében egy kölcsönkapott Stradivari, talán azért szól ekkorát a hangszer, de nincs vele baj, mert különös módon megmarad mégis az egyensúly. És az a játék, ahogyan a csellista David Finckel bujkál, néha a hangszer megbújik, szinte ki sem hallani az együttesből, csak mindennek szilárd alapja van, aztán fölmordul a cselló, és mintha minden vér hirtelen az ember jobb oldalába szaladna, hogy aztán onnét áradjon vissza.

Szóval: azt szeretném kérdezni, hogy hol az a lakatlan sziget. Mert szívesen indulok, és nem kell öt lemez, nem kell ez a három sem az albumból, még az egész első korong sem, csupán a Rosamunde. Vagy akár csak a harmadik tétel.

(Schubert: Late String Quartets – Universal, 1988–2004)