Hedvig

Fakó, füstös alt

2004.05.19. 00:00

Programkereső

Norah Jones a bécsi Austria Centerben Pontosan a kinyomtatott időpontban belibbent a színpadra, kedvesen integetett, hozzá bájosan mosolygott, majd leült a zongorához, és minden különösebb felhajtás nélkül belekezdett a Cold, Cold Heartba.

Két éve, New Orleansban – mint a róla kiadott DVD-n jól látható – még meglehetősen feszélyezve tette mindezt, szinte sütött róla a lámpaláz és a zavarodottság, hogy emberek ilyen tömegekben és ilyen intenzitással szeretik azt, amit csinál. Vasárnap este a bécsi Austria Centerben viszont már egy, az elmúlt évek turnéin és médiaszereplésein lelkileg megerősödött és a reflektorfényhez kívánatos mértékben hozzászokott lány bűvölte el a közönséget.

Két év alatt a most huszonöt éves Norah Jones körül persze nagyot pörgött a lemezipar, ismeretlen tehetségből – aki amúgy Ravi Shankar és egy amerikai aszszony leánya – több ezer fős csarnokokat megtöltő világsztárt turbóztak belőle, igaz, nem érdemtelenül. A 2000 októberében rögzített első demók hallatán azonnal leszerződtette őt az egyik legnevesebb amerikai dzsesszkiadó, a Blue Note, és a 2002 tavaszán megjelentetett debütáló nagylemeze (Come Away With Me) még a legelszántabb marketingesek legmerészebb álmát is felülmúló sikert aratott. Eddig több mint tizennyolcmillió példányban kelt el, hosszú hónapokig uralta az amerikai dzsesszlistákat, a média általában felsőfokon beszélt/írt róla, s Jones tavaly végül nyolc Grammy-díjat söpörhetett be érte.

Pedig hát igazán nem is dzsessz volt az, amit rajta énekelt, inkább dzsesszbe mártogatott popzene, erős folkos, bluesos, countrys hatásokkal. Amelyben nem is a dalok vagy maga a produkció az, ami a leginkább megragadta a hallgatót, sokkal inkább Jones fakó, enyhén füstös és rekedtes altja. Ennek a hangnak viszont valóban nincs párja, olyan száraz és bársonyos egyszerre, ráadásul gazdája elképesztő természetességgel használja.

Jones amúgy egyáltalán nem az a sztáralkat, inkább bájos, visszahúzódó kislány, aki mostanra elfogadta, hogy jó időre vége klubozásnak, kávéházi örömzenélésnek. Mostantól nem ötven, inkább ötszáz, sőt időnként ötezer ember előtt kell játszania. Ha nehezen is áll rá, de a fontosabb lapoknak interjút illik adnia, plusz David Lettermannel, Jon Stewarttal és más sztárműsorvezetőkkel paroláznia. És nincs mese, az idén márciusban megjelent új nagylemezével (Feels Like Home) nagyszabású európai és amerikai turnéra kell indulnia. A sorozat első estjét még április 17-én Dublinban adta, a vasárnapi bécsi már a huszadik volt a sorban, június végéig közel ugyanennyi vár rá, majd augusztus végén Bostonban indul a novemberig tartó amerikai szakasz.

A bécsi Austria Centerben tehát már a rekfektorfényhez hozzászokott Norah Jones állt ki a színpadra, és hódította meg apró termetével, de annál magával ragadóbb hangjával az egybegyűlteket. A lemezekről megismert csapat mostanra teljesen egybeérett, és az énekesnő-zongorista habitusához és előadói stílusához tökéletesen illő, visszafogott zenei kíséretet nyújtott. És a végén Jones pontosan úgy ment, ahogyan érkezett: pontban másfél órával a kezdés után felállt a zongorától, kedvesen integetett, majd kilibbent a színpadról.