Gyöngyi

Ligeti György

2004.05.19. 00:00

Programkereső

Megtartani a három lépés távolságot A korszakos jelentőségű zeneszerző, Ligeti György „inkognitóban” Budapesten járt. Nem koncertre vagy fesztiválra jött haza, hanem Síppal, dobbal, nádihegedűvel című új dalciklusának próbáira. Pályájáról, zeneszerzői eszköztáráról és életfilozófiájáról beszélgettünk.
715f5823-2476-442a-85a3-0e4d58b3fc88

- Erdélyben született, és a régió szellemi-kulturális központjában, Kolozsvárott töltötte gyerekkorát. Milyen élmények hatására lett zeneszerző?

- Valójában csak érettségi után döntöttem el, hogy a zenei pályát választom. A szüleim nem voltak különösebben zenekedvelők, így például Bartók Bélát sem láthattam zongorázni, pedig a harmincas években több alkalommal is koncertezett Kolozsvárott. Inkább gramofonfelvételeket hallgattam, és ebben az időben a romantikusok álltak a legközelebb hozzám. Első szerzeményeimet – két rövid valcert – például Grieg stílusában írtam, később pedig, amikor Kolozsvár átmenetileg Magyarországhoz tartozott és Vaszy Viktor volt az operatársulat igazgatója, a Verdi- és Muszorgszkij-operákat szerettem a legjobban. 1941-ben leérettségiztem és eredetileg a tudományegyetem matematika-fizika szakán szerettem volna továbbtanulni, de a zsidótörvények miatt erre már nem volt lehetőség. Felvettek viszont a kolozsvári konzervatóriumba, ahol ebben az időben Farkas Ferenc tanított.

- Hét évvel később a budapesti Zeneakadémián is nála diplomázott…

- Igen, de ennek kalandos története volt. 1944-ben behívtak munkaszolgálatra, az egész családom Auschwitzba került. A háború után gyalog és teherautókkal átjöttem Kolozsvárról Budapestre, és Kurtág Györggyel egyszerre felvételiztem a Zeneakadémiára, ahol Veress Sándor osztályába kerültem. Rövid ideig Járdányi Pálnál is tanultam, bejártam Kadosa Pál óráira – bár zongoristaként igen gyenge voltam, ezért tőle inkább formaelemzést tanultam –, majd visszakerültem Farkas Ferenchez. Tanáraim közül emberileg Veress Sándor volt rám a legnagyobb hatással, aki végtelen tisztességgel, becsülettel képviselte az antifasizmus, az ellenállás szellemét, és aki művészetében, gondolkodásmódjában is Bartók „földi helytartója” volt. Veress 1945-ben belépett a kommunista pártba és engem is erre ösztönzött, de én – bár fiatalon erősen baloldalinak számítottam – furcsa módon megéreztem, hogy itt cinkelt kártyákkal játszanak. A Szovjetuniótól kezdetben is idegenkedtem, de ez az idők során gyűlöletté fokozódott. Még jobban gyűlöltem a kommunizmust, mint a nácizmust, mert úgy tűnt, hogy a sztálini diktatúrának soha nem lesz vége. Két-három év múltán Veress Sándor is rájött erre, és 1948-ban Svédországba, majd Svájcba ment. Farkas Ferencet is nagyra becsültem: kitűnő tanár volt, aki otthonosan mozgott az alkalmazott műfajokban, a színpadi és filmzene világában is. Ennek köszönhető, hogy rengeteg olyan praktikus tanáccsal látott el, amiket egész pályám során hasznosítani tudtam.

- Alig két évvel tanulmányai befejezése után, 1950-ben adjunktusként került vissza az alma materbe. Milyennek érezte a Zeneakadémia légkörét a diktatúra legsötétebb éveiben?

- Azt, hogy nem vagyok kommunista, mindenki tudta rólam; ezért Szabó Ferenc, az akkori rektor, aki KGB-megbízottként a sztálini, zsdanovi eszmék feltétlen kiszolgálója volt, ellenezte, hogy felvegyenek a tanári karba. Kodály Zoltán viszont határozottan támogatott – bár ezt csak 1956-ban tudtam meg –, akárcsak Kozma Erzsébet, az akadémia titkára és több más tanár, akik között kommunista párttagok is voltak, mint például Kadosa Pál vagy Antal István, a fiatalon elhunyt zongoraművész. Behívtak egy felvételi beszélgetésre, ahol mindenféle kérdéseket tettek fel, majd amikor Szabó Ferenc kiment vécére, aláíratták velem a szerződést, s mire Szabó visszajött, már egészen más témáról beszéltek. Így kerültem be adjunktusnak, alacsony fizetéssel, ha jól emlékszem, havi 1130 forintért. S hogy milyen volt a Zeneakadémia légköre? Jellemző példa, hogy az első emeleten a tízes tanteremtől balra és jobbra is volt egy tanári szoba. A baloldali teremben ültek a kommunista párttagok, a jobboldaliban pedig az „ellenségek”, mint Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán, Molnár Antal, Szőnyi Erzsébet, később Hegyi Erzsébet és én is. Ebbe a szobába Szabó Ferenc be se tette a lábát, lehallgató-készülékek pedig még nem léteztek – csak a telefonokat hallgatták le –, így viszonylag szabadon tudtunk beszélgetni és persze szidni a rendszert.

- Tanítási módszerét, az órákon elhangzottakat nem próbálták átitatni kommunista ideológiával?

- Összhangzattant és ellenponttant tanítottam, ezek elvont, elméleti tárgyak. Az alapvető zenei összefüggéseken semmilyen ideológia nem változtathat. Később – amikor krónikus rekedtség miatt egy évig fizetett szabadságon voltam, mivel nem tudtam beszélni – írtam két zeneelméleti és összhangzattani könyvet, de azokat sem cenzúrázták. Zeneszerzőként viszont erősen korlátoztak, sőt több darabomat betiltották, csak a „legártalmatlanabb” népdalfeldolgozásaimat lehetett nyilvánosan előadni. Ezt nagyon nehezen viseltem.

- Az 1956-os forradalom leverése után ezért is hagyta el az országot?

- Ennek nem elsősorban szakmai, hanem politikai oka volt, bár a kettő szorosan összefügg. Nem mentem volna el, ha legalább egy kis esélyt látok a rendszer belátható időn belüli megváltoztatására.

- Az emigráns magyar muzsikusok közül sokan – köztük Frankl Péter, Pauk György és Vásáry Tamás – egybehangzóan állítják, hogy Nyugaton nem túl barátságosan fogadták a magyarokat, és minden apró lépésért meg kellett küzdeni.

- Ez az én esetemben is így volt. Feleségemmel úgy indultunk el Ausztria felé, hogy semmiféle kapcsolatunk vagy biztos úticélunk nem volt. Vonattal mentünk Sárvárig, ahol körülvettek a szovjet katonák, de sikerült elmenekülnünk az országút felé. Másnap egy postaautóval, zsákok közé bújva jutottunk el Répcevisre, majd át a határon. Első hónapjaim gyötrelmesen teltek, mert tanári állást csak akkor kaptam volna – főleg Amerikában, ahová először menni akartam –, ha doktorátussal rendelkezem, zeneszerzőként pedig teljesen ismeretlen voltam, s az, hogy Magyarországon mit csináltam, senkit nem érdekelt. Az Universal kiadótól kaptam korrektori munkát, éjszakánként ezen dolgoztam, nappal pedig a követségeket jártuk, hogy valahol megkaphassuk a menekült-státust, de nem sikerült; pedig Angliában élt egy nagybátyám, aki meghívólevelet is küldött, és Veress Sándor is mindent megtett értem Svájcban. Néha azért utasítottak el, mert nem vettem részt aktívan a forradalomban, máskor pedig végigkérdezték, hogy nincs-e tébécém, szifiliszem és nem vagyok-e kommunista, majd közölték, hogy már úgyis minden hely betelt. 1957 elején aztán kaptam egy ösztöndíjat, így kerültem Kölnbe, a Stockhausen-féle világhírű elektronikus zenei stúdióba. Az első rendes tanári állásomra viszont 1973-ig kellett várni: akkor neveztek ki Hamburgban a zeneszerzés tanszék professzorává.

- Stockhausenből és köréből gyorsan kiábrándult; annak ellenére, hogy egy ideig ön is próbálkozott elektronikus kompozíciókkal.

- Amikor Nyugatra kerültem, hirtelen kinyílt előttem a világ; rengeteg olyan zenét ismertem meg, ami az ötvenes években egyáltalán nem juthatott el Magyarországra. Az új bécsi iskola, Schönberg, Berg és Webern alkotásai például be voltak tiltva, de az új nemzedék meghatározó zeneszerzőit, Pierre Boulezt, Karlheinz Stockhausent és Luigi Nonót sem ismerte itthon senki. Nonóval ugyan jó viszonyban voltam, de a zenéjét valahogy nem kedveltem, Boulezért viszont a mai napig tűzbe tenném a kezem, akárcsak Kurtág Györgyért, akit legjobb barátomnak tekintek – annak ellenére, hogy ritkán találkozunk. Stockhausen és a kölni elektronikus stúdió először imponált, de aztán úgy éreztem, hogy valójában ez is csak egy ortodox szekta, Stockhausenen pedig egyre inkább elhatalmasodott a megalománia. A hatvanas évek elejére végérvényesen rájöttem, hogy egyetlen iskolához vagy stílusirányzathoz sem szabad szorosan kötődni: mindegyiket meg kell ismerni, de utána meg kell tartani a három lépés távolságot. A mesterségbeli tudás mellett számomra az eredetiség a legfontosabb szempont; ezért is tartom nagyra Kurtág Györgyöt, a szentpétervári Galina Usztvolszkaját vagy a kevésbé ismert Morton Feldmant, Nancarrow-t és Vivier-t.

- A kritikusok is elismerik, hogy valóban nem tartozik egyik iskolához, „szektához” sem. Arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy felfedezhetők-e darabjaiban a magyar zene stiláris jellegzetességei.

- Nagyon szorosan kötődöm az anyanyelvemhez, ma is jobban beszélek magyarul, mint bármilyen más nyelven, s biztos vagyok benne, hogy ez a zenémre is hatással van. A fiatalkori népdalfeldolgozásoktól eltekintve a direkt idézetektől tartózkodtam, de a ritmika, az artikuláció, a „hanglejtés” óhatatlanul magyar. Az elmúlt korok zeneszerzői közül azok a példaképeim, akik eredeti műveket, egyetemes értéket hoztak létre, de művészetükben mégis tükröződik az a szellemi környezet, amelyben felnőttek. Ilyen számomra a cseh Janácek, a francia Debussy, az orosz Sztravinszkij vagy éppen Bartók, akinek életművéből rám leginkább az egyszerűbb darabok – hegedűduók, egynemű karok – hatottak.

- „Disszidensként” itthon nyilván sokáig bizalmatlanul fogadták, de a hetvenes évek elejétől mégis rendszeresen hazalátogat. A kulturális élet akkori irányítói keresték önnel a kapcsolatot, vagy személyes okokból jött vissza?

- 1967-ben az édesanyám – aki akkor már idős hölgy volt – meglátogatott minket Bécsben, és rábeszéltem, hogy maradjon kint velünk. Így lett ő is disszidens, a lakását lepecsételték, és három évvel később ezt a lakásügyet elintézni jöttem vissza Pestre. Közben egy kamarazenei verseny zsűrijébe is meghívást kaptam, ahol régi tanárom, Farkas Ferenc elnökölt. Ez a zsűritagság azonban tragikomikusra sikerült, mert mindenki azt hitte a másikról, hogy KGB-ügynök, ezért jóformán egy szót sem mertünk beszélgetni. ’79-ben egy másik zsűriben is részt vettem, s ez idő tájt már egy-két darabomat is előadták, változó színvonalon – de a Mihály András vezette Budapesti Kamaraegyüttes például kitűnően. 1984-ben megkaptam a Bartók-Pásztory díjat, aminek nagyon örültem, mert a szakma elismerése; a „hivatalos” álláspontot azonban jelezte, hogy Aczél György nem volt hajlandó kezet fogni velem a díjátadáson. Az elmúlt tíz évben valóban egyre gyakrabban jövök, de ezek a látogatások inkább egyes személyekhez, baráti kapcsolatokhoz kötődnek. Őszinte barátság fűz Göncz Árpádhoz, akit ’56 előtt ugyan nem ismertem személyesen, de Bibó Istvánt és műveit már akkor nagyra tartottam. Többször tanítottam a szombathelyi Bartók Szemináriumon, megismertem Kocsis Zoltánt, Eötvös Pétert, Keller Andrást, később Károlyi Katalint és az Amadinda Ütőegyüttest, akiknek – Weöres Sándor iránti tiszteletemet is kifejezve – héttételes dalciklust írtam. Összességében mégis csupán ritka vendég vagyok itthon, és fogalmam sincs, hogy mennyire ismernek Magyarországon, s hogy milyen gyakran játsszák a darabjaimat.

- Operája, a Le Grand Macabre budapesti bemutatója mellett a magyar szakmai közvéleményt élénken foglalkoztatta az a CD-összkiadás is, amely a Sony Classicalnél jelent meg műveiből. Hogy áll most ez a munka?

- Nyolc lemez után sajnos félbeszakadt, mert az újabb felvételek nem érték el azt a színvonalat, ami számomra elfogadható lett volna. A szóló- és kamaraművekkel összességében elégedett vagyok, akárcsak a Le Grand Macabre interpretációjával, de az összkiadás készítése során mégis folyamatosan kisebb-nagyobb kompromisszumokat kellett kötnöm, amiket utólag nagyon megbántam, és elhatároztam, soha többet. Most egy másik multinacionális kiadóval tárgyalunk a sorozat folytatásáról, remélem, hogy itt nem lesznek hasonló problémák.

- Négy éve úgy nyilatkozott a Magyar Hírlapnak, hogy egyre kevesebb nyilvános fellépést vállal, szinte kizárólag a komponálás foglalkoztatja, mert még sokat kell írnia. Milyen darabokra készül mostanában?

- Az elmúlt hónapokban erősen lefoglalt a Weöres-dalciklus, amelynek november elején, Franciaországban lesz a bemutatója. Tizenhét zongoraetűdöm mellé szeretnék komponálni egy tizennyolcadikat, de az igazi nagy tervem egy színpadi darab – nem opera, nem musical, hanem valami más –, amelynek irodalmi alapja Lewis Carroll Alice Csodaországban című műve lesz. Gyerekkoromban, Karinthy Frigyes bravúros fordításában ismertem meg ezt a könyvet, és titkon azóta reménykedem, hogy egyszer megzenésíthetem.
(2000)

(Az interjú Retkes Attila 2004 áprilisában megjelent Zenélő ezredkezdet - Válogatott interjúk, 2000-20003 című kötetében olvasható)