Salamon

Szerencsére semmi sem változott

2004.05.19. 00:00

Programkereső

Arany Prága 2004 A csatlakozás után néhány nappal természetesen Prágában a televíziós fesztivált is az Európai Unióhoz kötik. S magam is először jártam külföldön – ha lehet ezt még így mondani – a bővítés óta.

A határon ugyan nem venni észre, hogy bármi változott volna. A régi unióban a határokat nem lehet észrevenni, egyszer csak más színűek lesznek a táblák az autópálya mentén, innen tudhatjuk, hogy másik országban vagyunk. Az új tagállamok határain viszont nincs semmi újdonság. Prágában ugyanakkor a város egyre újabb, miközben egyre régibb. Egyre tisztább, egyre ragyogóbb, egyre rendezettebb. Mindössze egy év távollét után is érik az embert meglepetések – fölújítottak néhány házat, és már nem lehet ráismerni egy környékre.

A fesztivál, az Arany Prága viszont semmit sem változott. Legalábbis lényegeset nem. S ez legfőbb erénye. Szívesen hasonlítja magát össze a Prix Italiával, a fesztiváli híradó nemzetközi televíziós tekintélyekkel mondatja ki, hogy az Arany Prága jelentősebb, mint a legrégibb és legnagyobb európai televíziós találkozó. Ami annyiban biztosan igaz, hogy a Prix Italia vergődik, míg a prágai rendezvény, ha az olaszországinál amúgy szerényebb keretek között is, rendületlenül tartja jellegét, színvonalát.

Ez a jelleg, ez a karakter pedig merész, és egyfelől valóságos csoda, hogy fönntartható, másfelől viszont lehet, hogy éppen ennek a merészségnek köszönhető, hogy fönnmaradt. Az Arany Prágán csakis komolyzenei televíziós műsorok szerepelnek, amelyek a közszolgálati televíziókban is mind inkább a margóra kerülnek, az észrevétlen, a kereskedelmileg hasznosíthatatlan műsorsávokba. A prágai fesztiválon három-négy napon át azonban úgy érezheti magát az ember, mintha ez nem lenne így mindenütt. Hiszen azt láthatja, hogy a világon mindenütt készülnek ilyen műsorok. Operafelvételek és filmek, zenészportrék, balett-földolgozások, egyáltalán mindenféle produkciók, amelyek a művészetekkel foglalkoznak. Százhúsz tétel szerepel a versenyprogramban, reggeltől estig lehet őket nézni a videotékában. Mielőtt persze az ottani bőség zavara megzavarna és elhitetné velünk, hogy a nagyvilágban valami is másként van, mint nálunk, rá kell jönnünk, hogy a fesztiválon mi is tisztesen szerepelünk. Három programmal, két erős, szuggesztív portréfilmmel (Vásáry Tamásról és Schiff Andrásról), meg egy operaközvetítéssel (Pikk Dáma) jelentkezett a Magyar Televízió, amiből akár arra is következtethet a külső szemlélő, hogy minden rendben van. Legfeljebb az kelthet gyanút, hogy a katalógus szerint Csajkovszkij operáját Jurij Szimonov állította színpadra és Viktor Volszkij rendezte. Ez persze bizonyára a katalógusszerkesztők hibája, bár ők meg bizonyára a nevezési lapokból dolgoznak. Arról azonban biztosan nem Prágában tehettek, hogy a videotékában látható kazettán nem voltak angol feliratok. Így a tájékozatlanabb nézők még innen sem tudhatták meg, hogy Szimonov vezényelt – bár ez megint csak a mindenki tudja kategória –, hogy Viktor Volszkij a díszleteket tervezte (Rafael Volszkij pedig a jelmezeket), a rendező pedig Vagyim Milkov volt. Áll Kovács Sándor a budapesti Operaházban, és beszél magyarul vagy öt percen át. Ismerteti a szereposztást, és értelmesen, szellemesen elmeséli az első felvonás cselekményét – feltehetőleg mindenki ismeri ugyan, de hát a verseny nem utolsósorban mégis arról szólna, miképpen teszi ezt. Ettől lesz tévéműsor az operaközvetítés, ez az, amit a tévé ad hozzá a produkcióhoz. De erről csak a magyarul tudók értesülhetnek. Azt külön már nem is nehezményezném, hogy az orosz nyelvű előadás szövege is végig magyarul van feliratozva – hiszen ismerjük a művet –, csak hát az osztrákok valamiért mégis angol feliratokkal hozták el a Titus kegyelme salzburgi felvételét.

A magyar jelenlét a fesztiválon különben nem korlátozódott a magyar gyártású produkciókra. A magyar zene úgy látszik, súlyához illően jelen van a világ televízióiban is. Ezt az idén is megállapíthattuk, ha nem is ért el olyan sikert, mint tavaly, amikor Eötvös Péter operájának, a Balkonnak francia filmfeldolgozása nyerte a fődíjat. Most a véletlenek összjátéka folytán a nagyvilágba kiáramló magyar zenének, zenészeknek – leszámítva egy Fricsay Ferencet bemutató francia portréfilmet – másik vonulata került előtérbe. A nácik elől Amerikába emigráló Kálmán Imrét és főképp családját egy osztrák film mutatta be, azzal pedig, hogy Lehár Ferenc miképpen nem mentette meg a haláltábortól szövegíróját, Fritz Beda-Löhnert, egy BBC-produkció foglalkozott, és ugyancsak a BBC mutatta be párban Korngolddal Rózsa Miklóst, a hollywoodi filmzeneszerzőt. Arról ugyan a mindkét zenésszel családi kapcsolatban álló riporter-karmesternek, Leonard Slatkinnak sem sikerült meggyőznie, hogy e jeles szerzők művei film nélkül is szólnak, viszont örömmel fedeztem föl, hogy Rózsa Miklós egy művében teremint használt, azt a csodamasinát, amellyel a láthatatlan elektromágneses hullámokon úgy játszik a művész, mintha valami csellóféle volna a kezei közt. Látványnak lenyűgöző.

Maradandó élménynek azonban leginkább a Brnóban fölvett, a bécsi operával közösen készített Jenufát érzem – nyilván puszta véletlen, hogy éppen az idén született Budapesten is jelentős előadás Janacek operájából –, David Poutney rendezésében és a Sekrestyésné szerepében Anja Siljával. A nyitóképben hatalmas malomkerék őrli a sorsot, s ehhez illően hatalmas szenvedéllyel élik színpadi életüket a munkásruhában, munkaköpenyben dolgozó szereplők. A népi-paraszti viseletet ünnepi alkalmakra tartogatják. Ettől aztán az esküvői zárókép erőteljesen megfogalmazott tragédiája némi groteszk felhangot kap. A másik két operafelvétel, amelyet láthattam még, inkább a modernizáló operajátszás egy alapvető problémájára világított rá. A párizsi Chatelet Színházban felvett Trójaiak Berlioztól – amelynek öt felvonásából kettőt nyilvános vetítésen mutattak be – bravúros szcenikája leginkább a második világháború képi világát idézte, Mozart műve, a Titus kegyelme a salzburgi fesztiválon pedig – szintén roppant látványos-mozgalmas díszletben – mai fiatalok szenvedelmeiről szólt. Prózai színházban ilyenkor a klasszikus szöveget is lehet mai hanglejtéssel mondani. Az operát viszont mégiscsak a kotta szerint kell énekelni. Így a remek zenei megvalósítás és az önmagában hatásos látvány két külön síkon mozog. S ebből nem mindig sikerül termékeny, tartalmas kontrasztokat kihozni.

A fődíjat különben az idén egy tízperces svájci darab nyerte: A másik város, Schönberg 1929-ben egy soha el nem készült némafilmhez írt zenéjére készült film. Talán a zsűri ízlése sem változott.