Hedvig

Európa hangokban

2004.05.20. 00:00

Programkereső

Lőn pedig, hogy Zeusz igen beleszeretett a szépséges Európéba [sic!]. Magára öltötte hát egy gyönyörű, aranyszőrű bika alakját, s a királylányt a tengeren átkelve Kréta szigetére vitte, ahol – nyilván a hókarú Héra nagy örömére – nyomban feleségül is vette. Az Európa elrablásaként ismert mítosz folytatásában az olümposzi papa és a türoszi mama frigyéből megszületett Minósz; az ő nevével fémjelzik azt a kultúrát, mely a görög és végeredményben az európai kultúra bölcsője lett.

A főisten félrelépésével tehát igen jól járt az utókor. Még jobb hír, hogy jeles kulturális szervezetek fellelték az elrabolt „büszke nőt”, és örömükben – konkrétabban: Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Csehország uniós csatlakozása alkalmából – mindenféle remek kulturális programot szerveznek e hónapban A megtalált Európa címmel.

A Francia Intézet, a Cseh Centrum, a Lengyel Intézet, a Szlovák Intézet, a Közép-Európai Kulturális Intézet és a Magyar Nemzeti Filmarchívum mellett az Olasz Intézet is csatlakozott a programsorozathoz: május 17-én Marisa Tanzini, Mitilineou Cleo és David Grimal közreműködésével itt adott hangversenyt az Alpaslan Ertüngealp vezette Szombathelyi Szimfonikus Zenekar. Íme, a sokat emlegetett kulturális sokszínűség: magyar zenekar élén török karmester olasz, görög és francia szólistákat irányított. A program még tovább tágította a kört: Sosztakovics op. 35-ös zongoraversenyével az orosz, Brahms hegedűversenyével a német művészet is jelen volt, a franciák pedig nem csak Grimal játéka, hanem Ravel Seherezádéja révén is képviseltették magukat.

Sosztakovics vonószenekarra, zongorára és szólótrombitára írt első zongoraversenye a concertáló rezes szólam révén helyenként inkább kettősversenynek tűnik, s a nemes versengésben Horváth Bence trombitaművész Marisa Tanzini méltó partnerének bizonyult. A zongorista telt, meleg hangon játszotta a szinte chopini érzelmességű nyitótémát, s a középrész harcias fanfármotívumait is inkább gömbölyű, mint szikáran éles hangokkal tolmácsolta a vonósok kidolgozott, egyenletes tizenhatod-meneteinek fedezékében. A második tétel „valse triste”-jében Ertüngealp és Tanzini bátor, de ízléses rubatókkal fűszerezték a melankolikusan lépdelő keringőt; a visszatérés előtti terület szinte tapinthatóan puha, leheletfinom zenekari pianissimója pedig még a hátsó sorok amúgy zavartalanul ki-bejárkáló és sutyorgó hallgatóit is rezzenéstelen figyelemre kényszerítette. A befejezés valamivel halványabban sikerült: a finálé vérbőségéhez képest a zenekart túl óvatosnak éreztem. A hegedűjátékosok a magas regiszterben veszítettek intonációs biztonságukból, s a több kisebb egységből álló zárótétel kissé szétesett. Tanzini duhaj játékán mindez cseppet sem hagyott nyomot, a biztonságosan és muzikálisan játszó Horváth Bence számára pedig valóságos jutalomjáték volt a negyedik tétel hol Stravinskyra hajazó, hol Haydntól kölcsönző, hol a hőskor olasz filmjeinek kísérőzenéire emlékeztető, virtuóz trombitaszólama.

Maurice Ravel, aki egész életében vonzódott az egzotikus témákhoz, Seherezádé című dalciklusában Tristan Klingsor három versét (Ázsia, Varázsfuvola, A közömbös) zenésítette meg. A színes képekben, felvillanó-eltűnő víziókban tobzódó szöveg ideális alapanyagul szolgált a Debussy zenéjéért rajongó, impresszionista zeneszerző számára. Mitilineou Cleo, a fiatal görög énekesnő szopránjának – talán csak erre az alkalomra, a mezzo-szerephez alakított – kissé sötét, gyönyörű színe, olvadékonysága tökéletesen illett a zenéhez, a „mondok egy mesét” karakterhez. Hangjának szépségét az első és harmadik dalban az amúgy szépen szóló fafúvós szekció hangereje miatt inkább csak a zenekari hangzást gazdagító színként, az áttetszőbben hangszerelt középső tételben viszont teljes pompájában élvezhettük.

c16a669c-96e7-4f71-892e-4e0f6f686590

A meghirdetettől eltérően a szünet után nem Bartók, hanem Brahms hegedűversenye hangzott fel David Grimal szólójával. A fiatal Stradivari-birtokos olyan ember benyomását keltette, aki két végén égeti a gyertyát: pillanatnyi lazítás nélkül, lobogó intenzitással játszotta végig a hosszú versenyművet. Ez persze lenyűgöző teljesítmény, de nekem jobban esett volna, ha egy kicsit többször jutok levegőhöz, mint amennyiszer ritka befelé fordulásai, pianói révén lehetőségem volt. A hév az első tételben alkalmanként forszírozott hangot és kontúrvesztett hangmagasságokat is eredményezett, a harmadik tételt uraló téma felütéseivel pedig többször is a zenekar elébe vágott a szólista – nagy lendületében nem bírta cérnával, míg a vonósok tizenhatodainak homokszemcséi leperegnek a zenei folyamat homokóráján. A zenekar tagjai közül elsősorban a második tételt indító oboistáé volt minden elismerésem.

Grimal játékának legemlékezetesebb percei azok voltak, amikor egyedül maradt hangszerével. A Brahms-versenymű első tételének kadenciájában az tűnt föl, milyen jó időérzékkel rendelkezik a francia ifjú: a viszonylag szabad, virtuózkodásra csábító anyag nem folyt ki kezei közül, hanem anélkül vált értelmesen formálttá, hogy közben szenvedélyességéből veszített volna. Még lenyűgözőbb hatást tett a ráadásként adott nyitótétel Bach a-moll szólószonátájából. A fülünk hallatára végbement metamorfózison talán még Kafka is elámult volna: az előbb még romantikus tűztől emésztett fiatalember meghajolt, kiment, és egy historikus játékos jött vissza, aki olyan megrendítően bensőséges, személyes hangú előadással lepte meg közönségét, hogy megtörtént a legnagyobb varázslat, ami hazai koncertteremben elképzelhető: az utolsó hangok elhaltával egyetlen viszkető tenyerű ügyeletes tapsgép sem törte meg az isteni csendet, mely még hosszú másodpercekig lebegett felettünk.

(2004. május 17., Olasz Kultúrintézet, a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar koncertje; Sosztakovics: I. zongoraverseny; Ravel: Seherezádé (szopránra és zenekarra); Brahms: Hegedűverseny; km.: Marisa Tanzini (zongora), Cleo Mitilineou (szoprán), David Grimal (hegedű); vez.: Alpaslan Ertüngealp)