Orsolya

415

2004.05.21. 00:00

Programkereső

Pozitív egész szám. Háromjegyű, öttel osztható. Első két számjegye felcserélve a bachi számmisztikában oly jelentős 14-et adja ki, amit úgy is megkaphatunk, ha a zeneszerző vezetéknevének betűit az ABC-ben elfoglalt sorszámuk alapján összeadjuk. Vagy talán az együttesnek ennyi tagja lenne? Esetleg az életkorukkal függ valahogy össze?

A Zeneakadémia Nagytermében kedden este a Svájcban alakult, jelenleg franciaországi székhelyű Ensemble 415 játszott. Műsorukon kizárólag Johann Sebastian Bach művei szerepeltek: a h-moll szvit, BWV 1067, a d-moll kettősverseny, BWV 1043, az A-dúr csembalóverseny, BWV 1055 és az V. Brandenburgi verseny, BWV 1050. Kérdésemre, amely egész este ott motoszkált a fejemben, csak az előadás után kaptam választ a kettősverseny egyik szólistájától, Borhi Évától. A 415 azt a másodpercenkénti rezgésszámot jelöli, amellyel intonációjukban az egyvonalas A szólt, tehát ennyi Herzre hangolták le a hangszerüket, a ma szokásos 440 helyett.

Szerencsére azonban csak az A volt lehangolt, a koncert maga nem. Az együttes hat hegedűs, két brácsás, két csellista, egy nagybőgős és egy csembalista művészből áll. Érdekes volt, hogy akik csak tehették, tehát a magasabb vonósok, nem ülve, hanem állva játszottak. Félkörben helyezkedtek el, s egymás minden rezdülésére figyeltek. A hegedűs Chiara Banchini mellett, aki a zenekar művészeti vezetője a billentyűs, Andrea Marchiol fogta össze a muzsikusokat.

A h-moll szvit szólistája Patrick Beuckels volt. A tizenhatodik sorban, ahol ültem, sajnos meglehetősen kiegyenlítetlen volt a hangzás. A félkör szélére álló Beuckels korhű hangszere bársonyos hangszínen szólt – amikor hallani lehetett. Sokszor azonban elnyomták a vonósok és a csembalista. Lehet, hogy mindez a terem adottságaival magyarázható, mert a szvit ráadásként előadott zárótételét a hangverseny végén már a karzatról figyeltem, és semmi gondom nem volt az arányokkal.

4b7c1629-246b-4b48-bd82-7beb590f0afe

A d-moll kettősversenyben kerültek reflektorfénybe a vonósok, elsősorban természetesen a két hegedűs szólista, Chiara Banchini és Borhi Éva. Rövid, futó vonókkal játszottak, határozottan és nagy beleéléssel. Főleg az egymást imitáló témák előadásában azonban kitűnt, hogy nem egészen ugyanaz a két művésznő elképzelése a darabról. Banchini inkább a kis finomságokra, az egyes hangok színére, Borhi pedig a nagy ívekre, a zene folyamatára mutatott rá, nem nélkülözve az apró szépségekre való rácsodálkozást sem. Az én felfogásomhoz ez utóbbi állt közelebb, talán mert több volt benne a lendület, a sodrás – az élet. A másik is teljesen indokolható; az igazán feltűnő a kettő különbözősége volt. Az eredeti koncertműsor szerint egyébként az együttes művészeti vezetőjének nem Borhi Éva lett volna a partnere.

A csembalóversenyben végre szólószerephez juthatott Andrea Marchiol is. Az egész koncertre jellemző volt egyfajta csembaló-túlsúly, ami természetesen a versenyműnek nem vált kárára. A szünetben újrahangolt hangszeren átgondoltan és mégis felszabadultan játszott a művész. Egyébként is az este sajátja volt ez a fesztelen örömzenélés; a tételközi hangolások, az egymásra villantott mosolyok, a sajátkezű színpadrendezés baráti atmoszférát teremtett. A közönség megtöltötte a Zeneakadémia Nagyteremét, de lehet, hogy hangulatosabb lett volna ez a koncert egy kisebb, otthonosabb helyszínen.

Az V. Brandenburgi versenyben a már eddig hallott szólisták muzsikáltak együtt. Valamennyien mindig kottából játszottak. Ebben is tükröződött, hogy az előadóknak inkább kamara-, mint versenyművekként adták elő az est folyamán elhangzó darabokat. Így alakulhatott ki a házimuzsikálás utánozhatatlan légköre. Ezzel a perspektíva-tágító hangversennyel méltóképpen kezdődött meg a nyolc koncertből álló Budapesti Régi Zene Fórum.

(2004. május 18. 19:30, Zeneakadémia Nagyterme; Ensemble 415; Bach: h-moll szvit, BWV 1067; d-moll kettősverseny, BWV 1043; A-dúr csembalóverseny, BWV 1055; V. Brandenburgi verseny, BWV 1050; műv. vez.: Chiara Banchini)