Nándor

Camembert és csülök

2004.05.25. 00:00

Programkereső

„Klasszikus slágerek okarinára és pánsípra” – jutottak eszembe a hasonló című, kilóra vásárolható, hipermarketek zenei osztályán kapható lemezek, amikor megláttam a péntek esti koncert címét: Francia est hárfával. Aztán a csodálatosan végiggondolt műsor és a remek előadók névsora láttán megnyugodtam: nem ettől a koncerttől lesz Liszt Ferenc plaza a Zeneakadémiából.

Vigh Andrea és hárfája álltak a koncert középpontjában. Hozzájuk kapcsolódtak a művek, az előadók, s persze a francia zenéhez, annak is századfordulós aranykorához. Különös egyébként, hogy szükségesnek látszik – s talán nem csak üzleti szempontból –, hogy a koncert plakátján a fenti hangzatos cím hívja fel a figyelmünket a művek nemzetiségére, miközben keveseknek jut eszébe, hogy egy Schumann-Brahms zongoraestet „Német est zongorával” címen reklámozzanak. Pedig Debussy vagy Ravel éppoly egyetemes zenét írtak, mint Schumann, Brahms vagy Wagner, legyen bár zenéjük ez utóbbiaktól mégoly különböző is.

Nehéz megfogalmazni egyébként, hogy mennyiben más ez a francia zene, mint a koncerttermekben azóta is túlsúlyban lévő német, s most hogy e két nemzet végre – velünk együtt – egyetlen nagy családot alkot, nem kellene az e téma kapcsán azonnal előbukkanó kultúrsovinizmus csapdájába esni. Persze különbségek vannak, s remélhetőleg mindig is lesznek. S ha valaki egyszer abban a szerencsében részesül, hogy München valamely gigantikus sörkertjében maga előtt tudhat egy zsírtól csöpögő, csodálatosan gőzölgő csülköt a hozzá tartozó monumentális szezámos pereccel, s megcsodálhatja a kötelezően literes korsóban felszolgált jófajta sör aranyló mágiáját, miközben a bájos bajor kollégák a szomszéd asztaloknál hét-nyolcszázad magukkal ütik el hasonlóan az időt – azt hiszem, az megsejthet valamit arról, hogy mit is jelent a németség. S hasonlóan: ha az ember Párizsban sétálgatva betér mondjuk a St. Germain valamely aprócska utcájába, s egy otthonos kisvendéglőben elfogyaszt egy négy-öt fogásból álló, pasztell ízekből és könnyű szárnyasokból összeállított vacsorát, hozzá valamely kellemes dél-francia bort rendel, elcseveg a pincérrel az utolsó előtti fogásként felszolgált francia sajtok világtörténelemben játszott szerepéről, s a vacsorát záró mousse au chocolat elfogyasztása után még hosszú percekig üldögél, arccal az utca felé, bamba mosollyal – nos, azt hiszem, az többé-kevésbé megérti, hogy mit is jelenthet a szó: francia.

Péntek este tehát az a fajta elbűvölő és könnyed elegancia uralta a Zeneakadémia nagytermét, mely a rokfortos-bazsalikomos pulykamellfilét a füstölt sertéscsülöktől megkülönbözteti. A koncert nem leigázni akarta a hallgatók érzékeit és intellektusát, csupán cirógatni, meg-meglegyinteni azt, nem volt célja, hogy magunkba süppedten, metafizikai kérdésektől ráncolt homlokkal távozzunk, pusztán szép zenék társaságában eltöltött két kellemes órát ígért.

Hogy mégis sokkal többet adott, az nem az első két műsorszámon múlott. Camille Saint-Saëns és Jacques Ibert egy-egy hárfa-kíséretes fantáziája ritkán hallható koncerten, s legfeljebb ez a két mű erénye. E szép, ám üres zenék Vigh Andrea hárfakíséretével, David Grimal (hegedű), illetve Adorján András (fuvola) nagyszerű előadásában persze gyönyörűen szóltak, s talán csak a kontextus tette őket jelentéktelenné: Debussy egyik legnagyobb műve, a kései fuvola–brácsa–hárfa szonáta mellett kevés francia zene képes jelentősnek mutatkozni. E hátborzongatóan modern zene, mely nem véletlenül volt Webern néhány darabja mellett a 2. világháborút követő avantgárd – Boulez és társai – számára kiindulópont és minta, különös hangszer-összeállítása és előadási nehézségei miatt ugyancsak ritkán hallható koncerten. Elképesztő hangszínei, harmóniái és formai megoldásai úgy képesek a korai 20. század legmodernebb zeneszerzés-technikai fordulatait felvonultatni, hogy a mű egy pillanatig nem veszít franciás könnyedségéből, világosságából és érzéki szépségéből. A Bársony Péterrel (brácsa) kiegészült Vigh Andrea–Adorján András duó valódi kamaraegyüttessé vált: a három zenész egymást fürkésző tekintete, tételszünetekben felvillanó mosolya külsőségekben is jelezte, hogy miről is szólhat a zenélés, a játékukból sugárzó energia és életöröm pedig egyszerűen elvarázsolta a Zeneakadémia közönségét. A fokozatosan szauna-jellegűvé váló nagyteremben zakóiktól megváló férfiak példáját Adorjánék is követték, az ingujjban befejezett szonáta „meleg” fogadtatása azonban nem a terem, hanem az előadás hőfokának szólt.

765e24a5-b40a-44c4-930e-023a01f5a4aa

A koncert második felében kizárólag Ravel-művek voltak terítéken. Debussy fiatalabb és sokak által lenézett zseniális kortársa, akinek zenéje valóban sokszor egyensúlyoz a komoly- és könnyűzene mesterségesen meghúzott határvonalán, a 20. század első felének talán legnagyobb technikai tudású szerzője. Ördögi hangszerelései, pazar hangszínvilága és elbűvölő harmóniái soha nem a giccset, mindig a mozarti szépségideált célozzák meg, az egyszerűséget, az érzéki szépséget, a formai világosságot. Ennek ideálját követi az elsőként hallott Öt görög népdal hajszálvékony zongorakísérete is, mely most hárfán szólalt meg: Vigh Andrea érzékenyen kísérte a franciás beállítottsága és bársonyos hangszíne miatt sokak szemében a jövő Mélisande-jának számító Hajnóczy Júliát. Bár az első dal még nem azon a természetes hangszínen szólalt meg, ami – szerintem – e keresetlen egyszerűségű dallamok sajátja, Hajnóczy Júlia aztán fokozatosan rátalált erre a hangra, s az utolsó dal egyszerű vidámságát hátborzongató tökéletességgel mutatta meg.

A Debussy-szonáta modernségét idéző hegedű-cselló szonáta Ravel egyik legmerészebb s legszikárabb műve. A szonáta zenei anyaga végsőkig csupaszított, egyetlen magas szólamhoz egyetlen mély szólam társul, e két szólam ráadásul ugyanazon hangszercsalád két tagja, így a hangszínek lehetőségei is redukáltak: Ravel ebből az anyagból hozza létre élete egyik legnagyobb művét. David Grimalhoz Perényi Miklós (cselló) csatlakozott, s a francia-magyar kettős előadásában nyilvánvalóvá vált, hogy ha Perényi szintjén áll egy művész, nem kell franciának lennie ahhoz, hogy Ravel zenéjét megértse és megértesse. David Grimal hegedűjátéka franciásan sokszínű, ha kell, elbűvölően szép, ha kell, kifejezetten csúnya. Ami e változatosságban állandó, az a hallatlan energia: az az energia, aminek következtében a szonáta negyedik tételében elpattant a hegedűjén az egyik húr. A húrcserét követő rövid kényszerszünet után ez a parázslóan virtuóz tétel talán az előző tételeket is megszégyenítő energiával szólalt meg.

Mint afféle rendes opera-fináléban, a koncert végén az összes eddigi szereplő színpadra lépett – kiegészülve Hargitai Gézával (hegedű) és Varga Gáborral (klarinét) –, és Ravel fiatalkori, Bevezetés és Allegro című művével búcsúzott a közönségtől. Ez a vonósnégyesből, fuvolából és klarinétból álló kamaraegyüttes által kísért miniatűr hárfaverseny a francia zene egyik legvonzóbb alkotása, fülbemászó dallamai, virtuózan kikevert hangszínei hallatán sajnálhatjuk, hogy oly ritkán találkozunk vele koncerten.

Ha az Európai Unióhoz való csatlakozás azt jelenti, hogy e ritkán hallott műveket gyakrabban fogjuk hallani, hogy a német zene túlsúlyát megtöri egy kissé – mondjuk – a francia, hogy egymásra találhatnak hasonló kamaraesteken külföldi és magyar előadók, akkor csak annyit mondhatok: Vive l’Europe!

(2004. május 21. Zeneakadémia, Francia est hárfával. Saint-Saëns: Fantázia; Ibert: Entr’act; Debussy: Triószonáta; Ravel: Öt görög dal, Szonáta hegedűre és csellóra, Bevezetés és Allegro. Km: Vigh Andrea (hárfa), Hajnóczy Júlia (ének), Adorján András (fuvola), Varga Gábor (klarinét), David Grimal (hegedű), Hargitai Géza (hegedű), Bársony Péter (brácsa), Perényi Miklós (cselló)