Vendel

Izolda és egy fél Trisztán

2004.05.26. 00:00

Programkereső

Nehéz ellenállni az új-európai büszkeségnek, és nem azt mondani, hogy: „meghallgattam a legfrissebb Trisztán és Izolda-lemezt, és annyira foglalkoztatott, hogy mi az a furcsa zaj ott, még az első felvonásban, hogy kimentem Bécsbe, megnézni az előadást.” Különösen úgy nehéz nem ezt mondani, hogy egy egész kevés igazság azért van benne.

A lemez élő, a bécsi operában vették föl a tavalyi bemutató környékén, és az első felvonásban, míg Izolda és Brangäne beszélgetnek, valami különös, de erős zörgés hallatszik. Oka nincs, biztosan rendezői önkény, de nem tudni, hogy egyáltalán honnét származik a zaj.

Ezt a talányt mindenesetre meg tudom oldani. Míg Izolda a Titanic-szerű, nagyon szép hajóbelsőben utazik, századvégi, szép, fekete selyemruhájában, vele szemben ül az asztalnál néhai jegyesének, Moroldnak páncélja, és ez az, amit a beszélgetés hevében nagy dühösen lelök a székről. Az előadás egyébként a rendezés tekintetében nagyon jól indul, a díszlet gyönyörű, a ruhák szépségesek, és a történet is világosnak látszik: a polgári világba tör be a művész-Trisztán, kilógó ingével, lazán kötött nyakkendőjével, hogy kikövetelje magának az igaz szerelmet. Ha nem is nagy munka, el is fárad a második felvonásra, de azért sokkal többet is tud ennél a rendezés. Van benne egy szép, viszszatérő mozdulat, Trisztán és Izolda minden felvonásban befogja saját szemét, hogy a napvilág elől az éjszakába meneküljön. Aztán a harmadik felvonásban nincs feloldás, Izolda nem érkezik meg időben, csak Kurwenalék nyugtatják a haldokló Trisztánt, végül leereszkedik a függöny, és mire fölmegy, ott van a nő, de Trisztán már halott. Izolda elénekli a szerelmi halált, és a végén ugyanazzal a mozdulattal, amit már kétszer láttunk tőle, lefogja a halott szemét, majd a magáét is. Ott áll a fényben, a keze két lefogott szempáron.

Lehet, hogy nem tettem jól, de itt kicsit elpityeredtem.

Persze, eddigre már annyi minden történt. Felvonásonként óriási veszteségekkel haladtunk, a földszinti állóhelyen valaki mindig összeesett, mert nem bírta a háromszor nyolcvan percnyi állást, a szünetekben néhányan, akik csak azt akarták otthon elmesélni, hogy voltak a bécsi operában, szépen hazamentek. Négy órával a kezdés után, a harmadik felvonás alatt már nagyon kényelmesen lehetett ácsorogni.

Eddigre már kiderült, hogy sok minden igaz abból, ami a lemezen hallható: Christian Thielemann óriási tehetségű karmester, még ha nem is különösebben rokonszenves személyiség, az a típus, aki a függöny előtt, félszájjal már a közönséget szidja. De bejön, leül a székre – nana, fiatalember, ilyen korán már üldögél a karmesteri árokban? Üldögél, de az Előjáték első hangja már érvényes. Thielemannból árad az erő, az összpontosítás, a legfontosabb pillanatokban föláll vagy leguggol, ujjal-pálcával mutatja, minek kell megszólalnia. Nem néz a kottába, de minden szólamot végigvezet, az egyszer-egyszer eltévedő énekeseket a helyükre igazítja, a filharmonikusok pedig hálás testület, úgy játszanak, mint a legnagyobbak alatt. Nyilván azért, mert ez a viszonylag ellenszenves ifjú a legnagyobbak örököse.

Már azt is lehet tudni, hogy Robert Holl micsoda bumburnyák, Marke királyt énekli, de egy percig nincs benne a szerepben, átöleli Trisztánt, majd szépen arrébb teszi, hogy jobban lássa a karmestert. Azt is tudjuk, hogy Thomas Moser számára túl nagy szerep Trisztán, a harmadik felvonást már alig-hangon fejezi be, amikor a lemez készült, biztosan előre eldöntötték, hogy melyik felvételi napon melyik felvonásra koncentrálja erejét a tenor.

De az egész fölött ott van Izolda: Deborah Voigt. A lemezről ki sem derül talán, mekkora énekes. Jól szól a hangja, de hát mikrofonban mindenki úgy szól, ahogy kell. Deborah Voigt azonban a színpadon is úgy szól. Áténekli a méretes zenekart, és egyáltalán nem fárad el a hangja, és lelke is van hozzá, színei, ereje vagy ősereje. Testes asszony, ha el kell vetődni a színpadon, utána csak nehezen tud fölállni, de van benne annyi szőke nőiesség, hangi asszonyiság, hogy minden Trisztánt megért az ember.

Az már végképp nincs a lemezen, de az előadásban sem, hogy taps után kiül a művészbejáróhoz autogramokat osztogatni, fáradt és izzadt, de teszi a dolgát, itt is szolgálja a közönséget. Mikor láthatjuk Bayreuthban? – kérdik tőle. – Majd ha Wolfgang Wagner nem lesz ott. Közben maga elé teszi a kiskutyáját az asztalra. – Ülj le, Steinway – mondja a nevetséges, de nyugodt állatnak, és amikor már minden képet aláírt, fogja a húzós bőröndjét és a pórázt, úgy indul el a Kärntner Strassén, fekete nadrágban, lila selyemblúzban. Tiszta Amerika. A műveltebbek utána fordulnak, és azt mondják: ott megy a világ legnagyobb drámai szopránja.

(Wagner: Tristan und Isolde – Deutsche Grammophon, 2004)