Lukács

Lencsevég – Bobby McFerrin koncertje az Erkel Színházban

2004.05.26. 00:00

Programkereső

Nem várt, olykor arcpirítóan kellemetlen pillanatok zavarták meg Bobby McFerrin hétfői koncertjét az Erkel Színházban. Egy átlagon felüli zenei produkció nem kívánatos mellékepizódjai, ostoba félreértések, a művész méltatlankodó gesztusai: mindez olyan tanulságokkal szolgált, amelyek árulkodóak az egész magyar zenei társadalomra nézve.

Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy sajnos a két koncertből csak a délutánin tudtam jelen lenni, és ez a leírt vélemény szempontjából is fontos. Sokaknak alighanem meglepetést okozott, hogy a hangverseny első felében a művész mikrofon helyett karmesterpálcával a kezében állt ki a Matáv Zenekar elé. Dacára annak, hogy a program – egyetlen rövid Sibelius-darabon, a Valse Triste-en kívül – több hónapja változatlan formában volt meghirdetve. Mozart D-dúr „Prágai” szimfóniájának (K 504) és Vivaldi csellóra írt kettősversenyének élményét ugyanis minduntalan beárnyékolta, hogy a közönség nagyobbik része mit sem sejtve beletapsolt a tételközökbe. McFerrin kínos erőfeszítésekkel igyekezett lecsitítani az értetlenkedőket. A jelenet egészen a Vivaldi-concerto utolsó tételéig visszatért, és rendkívül kellemetlen pillanatokat okozott, amelyek – nem túlzok – szertefoszlatták a művész komolyzenei teljesítményének érzékeny atmoszféráját.

Mindebből kár lenne azt az elhamarkodott következtetést levonni, hogy a magyar közönség tudatlan, kulturálatlan, sznob fele volt jelen, akiknek a megjelenés nem több társadalmi eseménynél. A szünetben kíváncsian néztem szét a társalgókban, a büfé környékén, és rengeteg olyan embert láttam, akik ilyen-olyan módon a magyar jazz első generációjához tartoznak – műsorvezetők, zenészek, régi mecénások jöttek össze, beszélgettek egymással. Néhány kivételtől eltekintve, általában igaz, hogy ez a generáció, bármennyire is jelentős a szerepe a jazz magyarországi népszerűsítésében – szinte egyáltalán nem foglalkozik komolyzenével. Ezt a megfigyelést igazolta a mostani fiaskó is: sokan alighanem most csöppentek életükben először komolyzenei koncertre – a helyzet külön iróniája, hogy egy amerikai jazz-zenész jóvoltából. Hogy neki, a tengeren túlról érkezve kelljen bemutatni a legnagyobb európai zeneszerzőket a magyar közönség számára – ez több mint kellemetlen, megalázó kaland.

Megjegyzem, a generációs vízválasztónak épp az az egyik legfontosabb jele a magyar jazzben, hogy a kb. 10 éve aktív, fiatal előadók nagy része nemhogy folyamatosan hallgat komolyzenét, de aktívan alkalmazza is európai zenei örökségünk technikai fogásait, motívumkincsét, repertoárját. Többen közülük két szakon szereztek diplomát hangszerükön. Ennek a generációnak a tagja – a teljesség igénye nélkül – Oláh Kálmán zongorista, Juhász Gábor gitáros vagy Barcza Horváth József bőgős.

A jelenségnek persze másik oldala is van, hiszen a hagyományosan komolyzenész közönségből csak nagyon kevesen voltak kíváncsiak a dirigáló Bobby McFerrinre. Láttam ugyan vezető zenekritikust a bejáratnál tolakodó tömegben, de jelenléte ebből a szempontból egyedinek bizonyult. Mindezek alapján talán nem merészség kijelenteni, hogy amíg a magyar közönség érdeklődése ennyire behatárolt és megosztott, addig az ilyen reveláció-számba menő koncertek egén is ott lesznek az értetlenség, a zavartság felhői.

Az amerikai és európai zenészek szívesen kalandoznak a műfajok között, a legnagyobb jazzművészek pedig egyenesen nyugtalanító kihívásnak tekintik a klasszikus repertoár legfontosabb darabjainak előadását. Közismert a zongorista Keith Jarrett vagy Chick Corea komolyzenei műveltsége. A csodálatos gitáros, Ralph Towner stílusának is egyik nyilvánvaló inspirálója az európai régizene. És persze a legjobb példa épp most lebegett a szemünk előtt: Bobby McFerrin, amint a „Prágai” lassútételét ringó csípővel, tánclépések kíséretében irányítja, majd az elefántcsont pálcát a füle mögé tűzve fog kezet a koncertmesterrel.

Mozart tragikus súlyú darabját a művész inkább a korábbi, könnyedebb szimfóniák szellemében tolmácsolta: ebből a szempontból meglepő a darabválasztás, hiszen a visszafogottan, olykor kissé esetlenül mozgó kezek minden komolyságtól és mélységtől mentes modorban irányították a Matáv Zenekart. Különösen az Andante idézte a korábbi művek menüett-tételeinek könnyedségét, amivel épp a Prágai szimfónia szakít a szerző életművében. A harmadik tétel illett a legjobban a „szokatlan” karmester koncepciójába, amelynek mozgalmas tempója ezúttal „prestóbb” volt a Prestónál. McFerrin kiemelte a téma hangsúlyeltolódásait – ez a különös vonzalom az on beat – off beat viszonyokhoz egy jazz-zenésztől aligha meglepő. Hallgatása közben még az is felmerült bennem, hogy kifejezetten emiatt választotta ezt a darabot a művész – bármilyen szokatlan is a ritmika motivációja egy szimfónia esetében.

Vivaldi kettősversenyének előadása ennél különlegesebbnek ígérkezett, hiszen a két csellószólam közül az egyiket Bobby McFerrin énekelte. A hatás azonban kifejezetten féloldalasra sikeredett: a hátborzongató énekteljesítmény, amely során ez a rendkívül nehéz szólam kristálytisztán és plasztikusan csendült fel, teljességgel lefokozta a concerto összes többi közreműködőjét, beleértve a zenekart és a másik csellószólamot játszó Varga Istvánt is – múló statisztaszerepnek tűnt csupán teljesítményük, ami az adott körülmények között egyáltalán nem őket minősítette. McFerrin ugyanis a szó szoros és eredeti értelmében fogja fel a műfajt: versenyt hallottunk, ahol a szólista zenei párbeszédet folytat társaival (amit ő maga élvez a legjobban), és ahol a lényeg, hogy ki tudja szebben és virtuózabban szőni a téma fonalát.

45bfbca7-b108-433b-88c9-60cfadfd4ec8

A koncert második felére összpontosított a közönség jó része, ami sok szempontból érthető. Bobby McFerrin elsősorban énekművész, aki a jazz határain hanyag eleganciával átlépve jutott el a komolyzenéhez – de mégiscsak a modern rögtönzés a kiindulópontja minden megnyilvánulásának. Nos, aki nem tudja elképzelni ezt a produkciót, annak javaslom: lelki füleivel összpontosítson a Take 6 vagy legalábbis a Bolyki Brothers a capelláinak előadására, aztán képzelje el azt, hogy az összes szólamot egy ember énekli – egyszerre. McFerrin híres, egy szál mikrofonnal előadott koncertjei ugyanis ilyenek: képes a kontratenorban előadott dallam hangjai közé szőni a középső és az alsó kíséretek szólamait. A figyelmes hallgató akár négy szólamot is el tud különíteni McFerrin előadásában. A harmóniák akkor is kristálytisztán kivehetők, amikor nem ritkán másfél oktávnyi hangközt kell ugrani ahhoz, hogy az „önkíséret” eme zsonglőrmutatványa sikerüljön. Mindez elképesztő zenei sportteljesítmény, és bár a közönség ezt értékelte a legjobban, nem szabad megfeledkezni Bobby McFerrin gazdag művészetének további részleteiről sem: szinte minden műfaj stílusjegyeit magabiztosan kezeli: levezényelt egy egész bigband-imitációt – a közönség aktív közreműködésével –, aminek szikár témájára a basszus szólamban szvingelt. Előadott több altatót, olyan idillt teremtve, amire a mértéktelenül tapsoló közönség kezesbáránnyá változott. Fantasztikusan virtuóz nyelvi és akusztikai humora van. Ez egyrészt az egyszemélyes amerikai színházi talkshow-k műfajából ered, de nem szabad megfeledkezni az afro-amerikai közösségek hagyományos játékáról sem, amelynek lényege a másik „túlbeszélése”: a színpadra kiáll két szájhős, és beszélnek, ritmusba szedett történeteket felépítve igyekeznek túllicitálni a másikat, minél szellemesebb szövegekkel, minél nagyobb girlandokat kanyarítva (ugye, megint a verseny). Nota bene, nem nehéz kitalálni, hogyan is alakult ki ebből a mai rapzene.

Mindennek a sűrített előadását fantasztikus volt karnyújtásnyi távolságból, a második sorból megtapasztalni. Sajnos a viszonylag rövid, 40 perces második részt egyetlen ráadás követte, amikor a széksorok közé lépve McFerrin – szokásához híven – megénekeltetett egy-egy embert a közönségből. A terem pedig tombolt, mindenki tapsolt és tapsolt, és csak kevesen értették meg: az ilyen koncertek másképp zajlanak, másképp is fejeződnek be.

2004. május 24. 16:00, Erkel Színház; Bobby McFerrin és a Matáv Szimfonikus Zenekar koncertje; km.: Varga István (cselló)