Salamon

Fejétől bűzlik a hal

2004.05.28. 00:00

Programkereső

Azaz egyetlenegy ember egyéniségének kisugárzása döntő hatással lehet az egész közösségre, még akkor is, ha egy kialakult hierarchiával rendelkező, összeszokott közösségről van szó. Pláne, ha az illető elfogadottan a vezető pozíciót tölti be. Gondoljunk csak gyerekkorunk kiemelkedő tanáregyéniségeire! Ahogy a legjobb képességű gyerekek társaságát is képes középszerűvé zülleszteni egy alkalmatlan pedagógus, úgy egy átlagosnak mondható osztályból is ki tudja hozni a benne rejlő legtöbbet egy keménykezű, de tekintélyét mégsem elsősorban szigorával, hanem szakmai fölényével kivívó osztályfőnök.

Egy együttest kormányozni legalább annyira pedagógiai feladat, mint zenei. Szerencsés, ha ez a két terület a karmester személyiségében olyan érzékeny egyensúlyban egyesül, mint Jurij Szimonovéban. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekart május 26-án este visszafogottan, kis mozdulatokkal dirigálta, az együttes mégis úgy szólt, mintha a vezénylő legalább 3 kilót fogyott volna az előadás közben. Tehát intenzitásban nem volt hiány. A zenekar pedig vette a lapot.

Brahms Tragikus nyitánya sötét, tömör hangszínen szólalt meg. Egyetlen „instrumonstrumnak” tűnt a hangszerek összessége, amelynek összefogott hangzása jól illett a darab karakteréhez. A brahmsi dúsítás elmaradhatatlan eszközei, a végtelenségig átkötött szinkópák és az ellenpontozó nyújtott ritmusos képletek nem mosódtak össze masszív masszává, hanem a sűrű szólamszerkesztés ellenére, végig megőrizték identitásukat, különállóságukat. Figyelemreméltó volt a kürt bravúrja a szólisztikus oktávlépésekkel. És sajnos a fuvola intonációs bizonytalansága is.

Oláh Vilmos nemrég nyerte el a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar koncertmesteri állását. Most szólistaként mutatkozott be Mendelssohn e-moll hegedűversenyében. Sok zenekari tag, aki a Brahms-darabban játszott, a Mendelssohnban viszont nem, a kóruskarzatról kísérte figyelemmel a versenymű előadását. Valószínűleg érdekelte őket, milyen is az új prímásuk. Nos, muzikális, érzékeny, talpraesett és laza. Telitalálat volt számára Mendelssohn hegedűversenye, amelyben formálási és irányítóképességeit is megmutathatta. Az előadására jellemző könnyedség és nagyvonalúság mellett én néha a feszes tartást hiányoltam játékából, bár ez a hiány Mendelssohn zenéjének egyáltalán nem vált kárára. Oláh Vilmos a motívumokat meglendítette, hogy azok aztán a maguk útján gördüljenek tovább. És jól jelölte ki az irányt. Ráadásként először egy hang, aztán kvintek kezdtek el zakatolni, s csak lassan eszméltem, hogy ez bizony Liszt I. Mefisztó keringője, csak éppen hegedűn. Mintha egy Paganini–Liszt Etűd lenne visszafordítva. Tematikája jól rímelt a hangverseny első darabjára, hiszen feltételezhető, hogy Brahms Goethe Faustjához szándékozott kísérőzenét írni. Ennek az első tétele lett volna a Tragikus nyitány. S hogy milyen a Mefisztó hegedűn? Bizarr, de hatásos. Ráadásszámnak mindenesetre ideális.

04f2432c-1236-434d-9e7d-51e8b18eba13

A koncert második felében Csajkovszkij III. szimfóniáját adta elő az együttes. A darab a „Lengyel” alcímet viseli V. tétele miatt, amelynek előadási utasítása Tempo di polacca, azaz polkatempóban. De ugyanígy lehetne a második tétel alla tedescája miatt „Német Szimfónia” is. Mellesleg a bécsi előadáson a közönség túl oroszosnak találta – tudtuk meg Zelinka Tamástól. Így aztán a darab igazán eurokomform. Csak talán egy kicsit túl hosszú. Főleg az utolsó tétel. Egyébként fülbemászó dallamok tárháza, sok pizzicatóval és még több nehéz fúvósállással, illetve -szólóval. A Dohnányi Zenekar büszke lehet a fúvósaira! A harmadik tétel kevésbé volt elégikus, mint inkább érzelemdús, filmzeneszerű. Bravo fagott! Az utolsó előtti tétel „álmilitáris” jellegét az orgonapontokkal szembeállított elhangolt kürtmenetek adták. Mulatságos volt – és nagyon jól kivitelezett! – a zenekaron végigáramló pizzicatók sora.

A Szimfóniában is takarékos eszközökkel dirigált Jurij Szimonov, de egyszerűségében is nagyon kifejezően. Néha rajtakaptam, hogy énekel. A zenekar pedig, a karmester mozdulatainak nagyító tükreként szenvedélyességével és tömör hangzásával kápráztatta el a közönséget.