Salamon

Bruson-napok

2004.05.29. 00:00

Programkereső

Abban a szerencsében volt részem… – kezdeném, de aki nagyon akarta, annak része lehetett ebben a szerencsében, hogy látja Renato Brusont. Csekélység: a legnagyobb még aktív olasz bariton. Kétszer énekelt az Operaházban, egy Jagót és egy Scarpiát, közben pedig, hogy eltöltse valamivel az időt, mesterkurzust tartott a fiataloknak.

Még egyszer mondom: a legnagyobb bariton, akit hallani lehet, úgyhogy nem lett volna meglepetés számomra, ha nemcsak növendékek, de a magánénekesek is mind ott ülnek a teremben, és figyelik, mit mond Bruson, hogyan tanít, vagy akár jelentkeznek, hogy segítsen, adjon tanácsot. Ehelyett szerény érdeklődés, Bruson számára meglepő módon sokkal színvonalasabb és fölkészültebb hölgyek, mint uracskák. Pedig időközben el kellett szenvedni Busa Tamás Posa-alakítását a Don Carlosban. Busa tipikusan az az énekes, akinek egy ilyen szintű mester tanácsaira lenne szüksége, hiszen hangja is van, tapasztalata is, csak éppen önmaga korlátait kellene ledöntenie, hogy magasabb osztályba léphessen. De ő már kész énekes, sínen van. Helyes. Csak se ő, se a többiek ne a balszerencsét és a rossz sorsot vádolják, ha nem lesz belőlük jelentős művész. Itt volt, akitől tanulhattak volna, és nem éltek a lehetőséggel.

Mikor Brusont erről kérdezem, azt mondja, ő maga olyan énektanárnőhöz járt, aki soha nem lépett föl operában. Öt éven keresztül a padovai konzervatóriumban csak dalokat és barokk áriákat énekeltek. Hogy került oda? Mindig szép hangja volt, már ötévesen ő énekelte a szólót a templomban, de az operát nem szerette. Kémikusnak készült, de amikor a tanulmányai végeztével be kellett volna vonulnia, a többiek győzködték, hogy próbáljon meg a sereg helyett inkább énekelni. Elment felvételizni, sikerült. Pénze viszont nem volt, hiszen család nélkül nevelkedett, nyolcéves korában veszítette el az édesanyját, és utána hamarosan az apját is. Szeptemberben volt a felvételi. Karácsonykor kapta az üzenetet a konzervatórium igazgatójától, hogy összegyűlt a pénz, vállalják nemcsak a tanítás költségeit, de a vonatjegyek árát is.

Öt éven át naponta egy-egy óra vonatozás, hogy dalokat és antik áriákat énekeljen. Csak öt év után jöttek az operaáriák, a versenyek miatt. És még mindig semmi remény, mert Olaszország teli volt nagyobbnál nagyobb énekesekkel. Ekkor jött a szerencse, a Donizetti-reneszánsz. A kisebb olasz operaházak ismeretlen Donizetti-műveket vettek elő, és arra egy Gobbit vagy egy Bastianinit már nem lehetett rávenni, hogy öt előadásért megtanuljanak egy új szerepet. Eljött Renato Bruson ideje.

Persze a szerencsére mindenki hivatkozik, de mi jött még hozzá? Az is szerencse, mondja Bruson, hogy együtt dolgozhatott az igazán nagyokkal. A karmesterek között Tullio Serafinnal és Antonino Vottóval, a rendezők között Luchino Viscontival és Giorgio Strehlerrel. És az énekesek közül? Hát igen, az énekesek közül rá a legnagyobb hatást Boris Christoff tette. Tőle tanult mindent, amikor együtt voltak a színpadon. (Eszembe jut Sümegi Eszter a Toscában. Az első felvonás végig a közhely-Toscák nyomán ment, nagy gesztusokkal, meglehetősen üresen. Aztán a második felvonásra ketten maradtak a színpadon. Érezhető volt, ahogy Bruson természetessége, hitelessége és meg nem játszott méltósága hogyan emeli a partnert, hogyan lesz a felvonás végéig percről percre jobb a szoprán.)

Christoffot mindenki úgy ismerte, hogy kibírhatatlan szörnyeteg, de Brusonnak olyan volt, mintha a bátyja lett volna. Mikor Christoff először meghívta magához, ott állt a küszöbön, és azt mondta: Renato, te vagy az első és utolsó énekes, aki átlépi házam küszöbét. Próbálom nem elhinni, hiszen Tito Gobbi biztosan járt Christoffnál, ha egyszer testvérpárt vett feleségül a két énekes, de Bruson a fejét rázza. Gobbi – soha. Nagyon utálták egymást Christoff-fal.

Nem nyomasztó, hogy eltelik néhány évtized, és az ember maga válik példaképpé? Hogy ma Bruson jelenti azt a többi énekesnek, ami az ő számára volt Christoff? Nem tudja, hogy nyomasztó-e, mert a mai énekesek nem kérdeznek. Amikor Chicagóban énekelt az Álarcosbálban, Tito Gobbi volt a rendező. Odament hozzá, mert a Simon Boccanegrára készült, ami Gobbi egyik legnagyobb szerepe volt, és tanácsot kért tőle. Gobbi két héten át mindennap foglalkozott vele a hotelszobában, átvették a szerepet, megbeszélték, elénekelték, végigelemezték. De ehhez kérdezni kell. Tőle nem kérdez senki semmit. Aki ma énekesnek megy, azt reméli, hogy rövid idő alatt sok pénzt kereshet. A többi nem nagyon érdekli. Nem szán időt arra, hogy rendesen kiképezze magát, van esetleg öt jó éve, utána tönkremegy, és eltűnik a színről. A mostaniak nem hajlandók semmilyen áldozatra. Pedig nem kell sok. Ő is csak arra törekszik, hogy normális életet éljen. Kimegy mínuszban is az utcára, nem takargatja be a mellkasát a szélben, az előadás napján is rendesen megebédel, megiszik egy üveg bort az étel mellé. Függöny után viszont nem megy el mulatni, hanem irány haza, megiszik egy csésze teát vagy cappuccinót, hagyja, hogy szétáradjon benne az ital, és lefekszik. Nem tűnik nagy áldozatnak, de a legtöbb ember nem akar normálisan és egészségesen élni.

Ő sem tudja, mi lesz ebből. Átmeneti időt élünk, mondja, és hogy őt is boszszantja a rendezők uralma, túlbonyolítják az operát. Hiszen ez csak mese, nem tudomány, pszichológia és egyéb agyalmányok. A régi közönség otthon elolvasta az Operák könyvét, és tudta, miről szól a darab. A mai olyan művelt, hogy minden szót érteni akar, emiatt aztán nem a zenére figyel és nem a színpadot nézi, hanem fölötte a feliratokat.

A bizonytalan jövő helyett inkább a dicső múltról beszélünk. Miért van az, hogy egy ilyen nagy énekes szinte alig szerepelt vígoperában? Alkati kérdés? Bizonyos szempontból igen. De amikor ő pályakezdő volt, Itáliában az volt a szokás, hogy a vígoperákhoz meg kellett az énekesnek borotválkoznia. Ő pedig semmiképpen nem akart megválni a szakállától, így aztán, amikor a Scalában a Figaro házassága próbái előtt Strehler azt kérte, hogy legyen kedves elmenni a borbélyhoz, ő vette a kalapját. Később szerepelt vígoperákban, a Don Pasqualéban, a Gianni Schicchiben és a Falstaffban… Hát hogyne, csak a Falstaff nem vígopera az ő felfogásában. Ez igaz, de a karmester Carlo Maria Giulinivel egyetértve úgy gondolták, Falstaff nem bohóc a társaságban, hanem ő a tiszta ember, akiben akkora hit, életvágy és szeretet dolgozik, hogy még a Temzéből kimászva is el tudja hinni, mindez csak félreértés.

Ha már az életműnél tartunk, melyek azok a felvételei, amelyekkel ma is elégedett, mert pontosan mutatják be a művészetét? Nem tudja, nem hallgatja a saját lemezeit. Soha? Soha. Kivétel a Tosti-dalokat tartalmazó album, mert azokból egyszer válogatást kellett összeállítania. A többi mind ott áll a szobában, és még rajtuk van a celofán. Mások felvételeit meg minek hallgassa? Jobb, ha az ember maga követi el a bűneit.