Előd

Utolsó művek

2004.06.01. 00:00

Programkereső

Két utolsó mű hangzott el a Fesztiválzenekar péntek esti koncertjén, mindkettő a halálról szólt, mindkettő másképp. A nagy világégés alatt, 1945 folyamán komponált 3. zongoraversenyben Bartók a vágyott s végül csak a halálban megtalált békét fogalmazza zenévé, míg a polgári világ utolsó békeéveiben, nagyrészt 1909 nyarán született IX. szimfóniában Mahler halálvíziója a fokozatos szétesésről, a végleges leépülésről szól.

A művészeket látnok zseninek, életútjukat pedig felépített, megtervezett egésznek látni kívánó romantika óta különös légkör lengi be az utolsó műveket Mozart Requiemjétől Beethoven kései kvartettjein át egészen Mahler IX. szimfóniájáig és Bartók 3. zongoraversenyéig. E két utóbbi művet még soha nem hallottam közvetlenül egymás után s bevallom, nem is jutott volna eszembe e párosítás, a pénteki koncert azonban bebizonyította, hogy a két darab számos ponton kapcsolódik egymáshoz – sokszor épp különbségeiken keresztül –, különösen akkor, ha olyan magas színvonalon szólalnak meg, mint Fischer Iván és a Fesztiválzenekar előadásában.

Richard Goode, a neves Beethoven-játékos volt a Bartók-zongoraverseny szólistája. Ma, amikor elképesztő teherbírással és memóriaállománnyal rendelkező zongorista matadorok játéka sokszor nem szól másról, mint e teherbírás és emlékezőképesség cirkuszi bemutatásáról, az idősebb generációhoz tartozó Goode vállalja a kottából való játékkal járó esetleges rosszindulatú megjegyzéseket, mert számára az óhatatlan memóriazavaroktól mentes, tökéletes előadás a legfontosabb.

a73ca9c1-6af5-4018-8d25-df5de8faf152

Játéka valóban tökéletes volt: Bartók mesteri polifóniája varázslatos világossággal szólalt meg előadásában, bár zongorahangja számomra olykor túlzott élességgel, már-már fémes csillogással szólt. Eleinte a zongorára gyanakodtam: talán a hangoló alakította ilyen acélossá a hangzást a Bartók-játékról közkézen forgó sztereotípiák alapján. Pedig aki akárcsak egyszer is hallott olyan felvételt, amelyen Bartók maga zongorázik, az tudhatja, hogy az erőteljes – „barbaro” – billentés ugyan része Bartók hallatlanul kifinomult billentéskultúrájának, zongorajátékának alapvető jellegzetessége azonban a végtelen érzékenység. Az a fajta kifinomultság, ami a 3. zongoraverseny lassú tételében Goode játékát is jellemezte. És ebben tökéletes partnere volt a Fesztiválzenekar: soha nem hallottam ennyire transzparensnek a tételt indító korált, ezt a kései Beethovent idéző „hálaéneket”. Bartók talán legszebb és legmegrázóbb tétele Fischer Iván pálcája alatt szinte vallásos légkörbe vonta a Kongresszusi Központ lelketlen termét, a tétel szokatlan „adagio religioso” karakterjelzésének megfelelően.

Ritkaság, hogy egy olyan nehezen előadható és megemészthető monumentális művet, mint Mahler IX. szimfóniája, két hónapon belül kétszer is hallhasson a budapesti közönség. Ráadásul mindkétszer kivételesen szép előadásban. Abbado koncertjéről s a záró lassútételt követő csodáról, a két és fél perces csendről itt és másutt is olvashattak már. S bár nem érdemes két koncertet, e két karmester egyéniséget összevetni – különösen mivel Magyarországon Abbado jelenléte egészen más hangsúlyt kap, mint a magyar mindennapokat zenével megtöltő Fischer Iváné –, a két előadás összehasonlítása elkerülhetetlen.

Hogy egy negatívummal kezdjem: nem történt meg most pénteken a két hónappal ezelőtti csoda a zárótétel végén, ami talán a gyorsabb tempó számlájára is írható. Fischer Iván interpretációjában a tétel majd’ 10 perccel rövidebb volt, mint Abbadóéban. S igaz, hogy így sokkal összefogottabb és áttekinthetőbb volt a zenei anyag, nem vált átélhetővé a művet záró leépülés, a fokozatosan anyagtalanná váló fonalak szétfoszlása. Az első három tétel, s különösen a lenyűgöző nyitótétel előadása ugyanakkor számomra felülmúlta a két hónappal ezelőtti élményt.

Minden karakter, minden formai egység olyan világossággal és tökéletességgel jelent meg, hogy az embernek az az érzése támadt: érti Mahler zenéjét. A mű dramaturgiája azonban úgy van felépítve, hogy mindig, amikor ez az illúzió egyáltalán felmerülhet, Mahler egy újabb ötlettel, valamilyen újabb zeneszerzői fogással szétrombolja a hallgató megnyugtató érzését. Ha a világot s benne önmagunkat sem vagyunk képesek megérteni, hát a zene se legyen érthető.

Tehát Mahler, és nem Fischer Iván, illetve csodálatos zenekara számlájára írandó, ha nem sikerült minden apró részletében megérteni és befogadni a IX. szimfóniát.

(2004. május 28. Budapest Kongresszusi Központ, Budapesti Fesztiválzenekar. Bartók Béla: 3. zongoraverseny, Gustav Mahler: 9. szimfónia. Km: Richard Goode, Vezényel: Fischer Iván)