Gyöngyi

Az ajándék ló foga

2004.06.02. 00:00

Programkereső

Jótékonysági koncertről kritikát írni: fából vaskarika. Hírt adhatunk, előre vagy utólag, a koncert tényéről, megköszönhetjük. Vagy írhatunk kritikát, de ebben az esetben lényegtelen, milyen alkalomból álltak a zenészek a dobogóra.

Kocsis Zoltán születésnapi koncertjeinél mégis meg kell említeni a különlegességet, hogy az előadók a koncert bevételét a Nemzetközi Gyermekvédő Szolgálat számára ajánlották fel. Mert ez korántsem magától értetődő. Egyrészt Kocsisról elég sok gyalázkodó mendemonda járja, mások jópofa – szintén ellenőrizhetetlen – sztorikat tudnak, s ebben bizonyára szerepe van a művésznek is, akit nem visszahúzódó szerénysége miatt szeretünk. A születésnapi felajánlás azonban tény, a legnemesebb emberi gesztus – lehet csatlakozni hozzá.

Másrészt – név és cím a szerkesztőségben – ismertem egy nemzetközi vállalatot, ahol a fiatal és naiv munkatárs bement a Nagyfőnökhöz, mert egy ismerőse megkereste, segítsen neki valamelyik gyerekklinika javára gyűjteni – ott egy díszvacsorán lehetett részt venni, a mostani koncert jegyáraihoz hasonló összegért. A nyereségérdekelt nemzetközi vállalat ügyvezetőjének – maga is fiatal hölgy – száján a következő mondat szaladt ki: „minket se támogat senki”. Az ügyvezető fizetéséből néhány sort a mostani koncerten is meg lehetett volna tölteni – szerencsére más cégek és magánemberek másképp gondolkoznak, nekik köszönhető, hogy a mostani koncerten szépszámú közönség gyűlt össze. És bár kevesen szeretik a Kongresszusi Központot, ha ez a helyszín a záloga annak, hogy még párszáz jegy gazdára találjon, ennyi engedményt a legkényesebb zenerajongó is tehet az ügy érdekében. S ha a közönség soraiban kevés a más koncertekről ismerős arc, fanyalognunk vagy nagyképűsködnünk nem helyes, inkább emeljünk kalapot azok előtt, akik akár nem kimondottan koncertrajongóként is évről évre fontosnak tartják, hogy Kocsis kezdeményezéséhez hozzájáruljanak, és reménykedjünk abban, hogy más hangversenyekhez is kedvet kapnak.

0f77ffc1-74a4-4b4e-bfd4-ad0f259552a8

Erre egyébként minden okuk megvan a vasárnap esti koncert után: Kocsis Zoltán ezúttal Kelemen Barnabás partnereként ragyogó koncertben részesítette közönségét. Először Beethoven A-dúr szonátája (op. 12/2) hangzott el – s e korai Beethoven volt talán az egész est csúcspontja. Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán teljes összhangban adta elő ezt az alapvetően jókedvű, könnyen befogadható szonátát. Az volt az érzésem, a zongora határozta meg, mi történjék, de ez helyes is, hiszen Beethoven hegedűszonátái – különösen a koraiak – voltaképp hegedűkíséretes zongoraszonáták. A hangnemben hozzá illő Brahms-szonáta (op. 100) messze nem volt ennyire problémamentes, itt Kelemen mintha kompenzálni akart volna, „nagyobbat” játszani, mint a Beethovenben, ettől időnként meg-megtört egy-egy ív, ki-kiabált egy-egy dallam. A mű végére aztán helyreállt az egyensúly, s a szünet utáni Dvořák-szonatinában is megmaradt. E mű előadása tűnt a legtermészetesebbnek. A kicsinyítő képző ellenére terjedelmes mű a legjobb Dvořák-kamarazenéket idézi, talán nem annyira összeszedett, szerkesztett, mint a Néger-vonósnégyes vagy a zongoratriók, de dallam- és ritmusvilágában, színeiben ugyanolyan sokoldalú. Kelemen és Kocsis megcsillantotta a színeket, az összeszokottság látszatát keltve váltott tempót, s szembetűnő volt a zene sokszólamú játékossága, ami valószínűleg elsősorban a zongorista bal kezét dicséri.

Nekem a Debussy-szonáta is tetszett, különösen az első két tétel (bár a másodikban egy-egy bizonytalan intonáció becsúszott) – a hangverseny ráadásaként megismételt harmadikkal, mint kiderült, az előadók maguk is kevésbé voltak elégedettek; az ismétlés lényegesen jobban sikerült, bár úgy érzem, e zenében még ennél is több van. Bartók 1. rapszódiája végül afféle jutalomjátéknak tűnt: itt Kocsis – a darab jellegének megfelelően – igazán hagyta érvényesülni Kelemen Barnabás hegedűszólamát. Sajnos a fiatal hegedűművész itt-ott ezúttal is kissé túljátszotta a művet, különösen a „Friss” tétel vált ettől darabossá; ám soha rosszabb előadást, s a virtuozitásra végképp nem lehet panasz.

Bár a két nagyszerű művész nem mindenütt érte el azt az összhangot, amit a Beethoven- vagy a Dvořák-műben kiemeltem, azért egészében nagyon jó koncertet hallhattunk. És kimondottan érdekes, mikor két olyan művész kamarázik, akik ritkán játszanak együtt, talán mert mindketten erős zenei egyéniségek. Kocsis Zoltán játéka mindvégig nagyon határozott volt, s ahol a zene engedte, ő dominált – de sohasem a zene ellenében. Kelemen Barnabás hegedűjátéka összességében kevésbé fegyelmezett, s bár sok manírtól megszabadult már, ami a zenét illeti, a Bartók vagy a Brahms-mű (különösen a „népies”, „belemenős” részletek) még nincs kész: a Bartókban talán túl sok mindent szeretett volna megmutatni (nem csak a zenéből, hanem önmagából is), a brahmsi ívek meg mintha nem álltak volna még össze. Mindkét műnek jót tenne egy magábafordulóbb szemlélet, kevesebb külsőség, ami pl. a Dvořák lassú tételében sikerült. Ki kell azonban emelni mindkét művész félelmetes pianóit, finom díszítéseit, illetve azt az adottságot, ahogy – a kevés próba ellenére – képesek egymás rezdüléseire reagálni.

Akárhogy is: az ilyen zenei találkozások mindkét művész számára hasznosak. A közönség pedig örül, hogy tanúja lehet e találkozásnak, mellyel mindenki jól jár – a jelenlévők, akik igazi zenei élménnyel térhetnek haza, és azok a gyerekek is, akiket e koncert bevételéből tudnak megmenteni.

(Budapesti Kongresszusi Központ, 2004. május 30. 20:00; Kocsis Zoltán születésnapi jótékonysági koncertje, Beethoven: A-dúr szonáta Op.12. No.2.; Brahms A-dúr szonáta Op.100.; Dvořák: G-dúr szonatina; Debussy: Szonáta; Bartók: 1. rapszódia; km.: Kelemen Barnabás)