Előd

Töredékes természetesség, avagy Sprechen Sie Schubert?

2004.06.03. 00:00

Programkereső

Mindig öröm, mikor Schubert kései vonósnégyesei megjelennek. Az Emerson Vonósnégyes a világ egyik legjobbnak tartott mai kvartettje. A lemeznek több vonzó tulajdonsága van: a három „nagy” vonósnégyesen kívül hallható a C-dúr vonósötös koncertfelvétele is, a közreműködő Msztyiszlav Rosztropovics; hallható továbbá a Vonósnégyestétel, sőt az ezt követő töredék második (?) tétel is (melyet a „nagyok” közül eddig tudtommal csak Juilliardék vettek fel); az Universal „TRIO”-sorozatának igen kedvező az ára; a dobozhoz ehhez képest szokatlanul vastag kísérőfüzet társul; a lemezek szépen szólnak. Mi kell még?
39e8c60b-597e-4baa-8231-268c6e3a9b80

Lehet, hogy száz olvasóból kilencven nem ért velem egyet, de sajnos én nem tartozom Emersonék rajongótáborába. Ebben biztos szerepe van annak, hogy jobbára a Budapest, Busch, Calvet, Juilliard (a régi!!!), Léner, Magyar, Pro Arte (az a bizonyos belga Pro Arte, nem tévesztendő össze a salzburgiakkal), Végh Kvartettek felvételein szocializálódtam (az Amadeus-lázat sosem értettem), s bár koncertélményeim közt vannak kimagaslóak, az Alban Berg, a Tokyo, a Borogyin, a kései Juilliard, sőt még a Hagen Vonósnégyes se sok helyet foglal lemezpolcaimon. Többnyire mindig ugyanazt érzem náluk többé vagy kevésbé: nagyon technikásak, nagyon fifikásak – és nagyon hiányolok valami természetességet. Azt a fajtát, mikor az ember anyanyelvén beszél.

Idegen akcentus-élményben Emersonék élen járnak. Kései Beethovenjeikből hallgattam többet, többször, mert nem hittem el, hogy ennyire félre lehet érteni valamit. Náluk mindig érzek egy olyas’ kényszert, hogy „csináljuk másképp”. A mostani Schubert-dobozban ez a G-dúr kvartettnél a legszembetűnőbb: elképesztő lassúsága bizony nem töltődik meg tartással, az ívek összedőlnek. (Ellenpéldaként hadd említsem ugyanebből a darabból az egyik kedvencemet, a Quartetto Italiano merészen lassú előadását – melyet talán Richter B-dúr szonáta-felvételeihez hasonlítanék: ott a lassú tempó a legtermészetesebbnek hat, minden érthető, minden részlet kidolgozott.) Holott igazán kevés ennyire részletgazdag előadást hallhatunk. Csak a részletek helye, értelme nem világos. A lassú tempó ellenére az első tételt végig jellemzi egyfajta ideges feszültség – ami nem feltétlenül mond ellent Schubert zenéjének, csak kissé egyoldalú a felfogás. A visszatérés „kisimított” ritmusaiban azonban hirtelen teljesen megszűnik a tartás, itt néhány ütemig masszaszerű az anyag. A második tétel is hektikus. Schubert kései zenéjére jellemző az a szerkesztés, melyben egy viszonylag nyugodt, lágy lüktetésű témába egy „rémmese” ékelődik – nem helyes azonban, ha ez pusztán félelmetes, de nem szép. Schubertnél (Kosztolányihoz hasonlóan) a szépség a legborzalmasabb részletekből sem tűnhet el. Az Emersonéknál sajnos igen. Náluk a magas hangok a forte állásoknál szinte mindig reszelnek. Nem technikai gyengeségből: szándékosan. Csak én ezt nem szeretem, ahogy a túl ideges vibratóikat se. Ha dicsérni akarom a negyedik tételt, úgy fogalmazok: felfogása igazodik a másik hároméhoz, töredékességében, feszült, ideges karakterében. Ha kevésbé vagyok jóindulatú, azt kell mondanom: a melléktéma darabjaira esik szét, az egész tétel nem áll össze. Mégis: összességében, ha valaki ebből az előadásból ismeri meg a művet, nem téved nagyot – csak Schubert egyik arca marad számára rejtve.

A Quartetsatz (-sätzen) hasonlóképp túlvibrált, ideges. Mindeközben se nem elég drámai, se nem elég szép. Itt már kezdek gyanakodni a primáriusra, Eugene Druckerre: hangja kilóg az együttesből. Miközben az előadás „archaizáló” (még portamentókat is hallhat, aki odafigyel), a pianók nem elég halkak – és ismét hiányolom a régiekre jellemző természetes áradást (ld. pl. Konzerthausquartett). A tétel zárása viszont nagyszerű, erőteljes és végérvényes. (Sose hittem el, hogy ez valóban egy vonósnégyes nyitótételének íródott volna. Aki odafigyel, felfedezheti a szonátaformát, de pusztán hallgatva inkább „quasi una fantasia”. Kis túlzással akár monumentális scherzónak is tűnhet. Épp emiatt alkalmas arra, hogy önmagában játsszák, elhagyva a töredéktételt, mely utána következett volna, ahogy elhagyjuk a Befejezetlen szimfónia egész rendesen kidolgozott, egy darabon meg is hangszerelt harmadik tételét. (Régebben fel sem merült, hogy elő kellene adni ezt a két perc zenét, még az összkiadásokban sem.) A töredéktétel így persze kicsit a levegőben lóg, nem csak a vége, hanem az eleje is. Holott ennyiből is világos a szerkezete. Schubert, mondhatni, a nehezén túl volt, innen nem lett volna nagy kunszt (neki!) befejezni – mégis félbehagyta. Emersonék mintha nem éreznék e tétel építkezését – így végképp nem értem, a diszkográfiai ritkaságon túl mi okuk volt hozzányúlni.

A Halál és a lányka a legkörmönfontabb előadásukban. Füst Milán nem szerette Thomas Mannt: „Vertigmacher”-nek nevezte. Valami ilyesmi jut eszembe a d-moll vonósnégyes elővezetéséről is – mely mindeközben csodálatos. Lélegzetelállító pianók, a szerkezet világos megjelenítése, nemcsak a második tételben, hihetetlenül jó mellékszólamok – mégis: a két szélső tétel levegő után kapkod, kissé túl pattogós, hetyke; a második tétel címadó témájának elővezetésében a B hang a dallamban mindig alacsony – ettől nyafogóssá, affektálttá válik. Igazán csak a harmadik tételt érzem spontánnak, a többiből hiányzik a természetesség.

A másik moll vonósnégyes, az a-moll aztán egy másik világ. Itt minden a helyén van, amit a többi vonósnégyes előadásában kifogásoltam: a lassú első tétel önmagát igazolja. A prím annyival szebben játszik, hogy megnézem a műsorfüzetet – és valóban: Philip Setzer, a többi vonósnégyes második hegedűse áll itt a kvartett élén. Ha az ő hegedűhangja is kissé túlvibrált, sosem olyan bántóan, mint az itt második hegedűt játszó Druckeré. A második tétel indítása eszményi, a Rosamunde-téma cseppet sem tűnik „közhelyesnek”, s bár a középrész itt sem elég fájdalmasan szép, és bár a menüett talán lehetne játékosabb, a zárótétel pedig sokszínűbb, azért ez a darab legszebb előadásai közé tartozik.

A harmadik lemezt betöltő Vonósötös – az egyetlen koncertfelvétel az albumon – hangképe a legvonzóbb, hála a mély hangok túltengésének (az az érzésem, nem csak a két csellónak, hanem a hangmérnöknek is van ebben szerepe). Az első tételből a melléktémát emelném ki: az ilyen finoman lüktető, fájdalmasan síró, egyszersmind játékos Schubert-olvasat az, amit hiányoltam mondjuk a G-dúr vagy a Halál és a lányka vonósnégyesekben. A második tétellel kevésbé vagyok elégedett: a magas és a mély közt eltűnnek a középszólamok, csak azt hallani, ami mozog – ettől dvořákossá válik a darab, ami nem lenne baj, ha nem Schubertet játszanának. A „rémmesében” az osztinátó fegyelmezetlen, hektikus, így aztán nem felesel eléggé a prímmel és a csellóval. A visszatérés előtt, ahogy a Scherzo triójában is, meg szoktak szólalni a klarinétok, ha jók a szólamarányok; itt ez sajnos elmarad, a trió így nem elég szellemi. A negyedik tétel sem elég táncos, és itt ismét zavar az üveges hangzás, holott ebben a műben is Setzer játssza az első hegedűt. Ennyi kifogás ellenére szép előadás ez, egyes részletekben nagyon szép – a mű befejezéséből például kiderül: ez az öt ember ilyen dús hangzásra is képes.

Összességében ez az interpretáció is olyan, mint a többi: érdekes, technikás, részletgazdag; világos, hogy ez az együttes ma az egyik legjobb vonósnégyes – csak a természetes elegancia hiányzik a játékukból, de az nagyon. Az 1987 és 1996 között készült felvételek jól mutatják, hol tart ma a világ; én továbbra is maradok a régieknél.

(Schubert: Kései vonósnégyesek, Vonósötös - Emerson Vonósnégyes, km.: Msztyiszlav Rosztropovics; Deutsche Grammophon "TRIO" 3 CD 477045-2)

(A szerző az EMI munkatársa)