Vendel

Akasztják a hóhért

2004.06.07. 00:00

Programkereső

(Egy kis színpadi tudathasadás) A kritikus is megkapta a saját kritikáját. „Te mindig csak jó koncertekre mégy, neked minden tetszik?” Hát, szó, ami tett, én valóban azzal a reménnyel, ha tetszik, pozitív prekoncepcióval állítok be a hangversenyekre, hogy ott valami nagyon szép és jó fog történni. Hogy élményben lesz részem. És a zene művelésével aktívan foglalkozó egyénként, soha nem tudok teljesen elvonatkoztatni az előadás mögött húzódó rengeteg munkától és időráfordítástól, valamint a muzsikusok pillanatnyi lelkiállapotától.
e5812e5f-2fb5-4d34-8cd2-7480bde893c9

Június 3-án, csütörtökön, Haydn D-dúr Gordonkaversenyét hallgatva a Zeneakadémia Nagytermében Heinrich Schiff előadásában úgy tűnt, megtörik ez az immáron haladónak számító hagyomány. A gordonkaművész körülbelül úgy játszott Haydnt, mint egy konzis, aki éppen Rahmanyinovot is tanul, és úgy dönt, hogy az ott elsajátított stílusbeli sajátságokat – lesz, ami lesz – itt is alkalmazza. Hát, nem sok jó lett belőle. Sípoló üveghangok, kikönnyített skálák, futamok, amelyek nem vezettek sehová, idegesség, kapkodás, felszínesség. Ráadásul Heinrich Schiff még vezényelt is, háttal a zenekarnak, általában a bal kezével, lévén a jobban a vonó. Na, ez végképp nem hiányzott. Egy másik Schiffet, Andrást már láttam, hallottam zongora mellől vezényelni, de az sokkal harmonikusabb jelenség volt. Június 3-án skizofrén állapot jött létre: ha a zenekar a csellószólamban egy-egy motívum lekerekítésével együtt súlyosan indult, Heinrich Schiff mintha nem tudta volna eldönteni, melyik énje is győzedelmeskedjen. A karmesteri, amely jókora kezdőlökéssel lendíti be az új motívumot, vagy a gordonkaművészi, amely finoman lezárja az előző frázist.

Végül a karnagy nyert kiütéssel. Ugyanis a többi műsorszámban már nem csellózott. A kritikusnak pedig, aki már reménykedett, hogy végre írhat egy rossz koncertről, ismét csalódnia kellett. Bizony akadt, aki a csellóverseny után úgy döntött: jobban jár, ha hazamegy. Aki ilyen hamar feladta, szerencsére tévedett. A Schleswig-Holsteini Fesztivál Zenekar ugyanis Lutslawsky Gyászzene Bartók Béla Emlékére című művében úgy szólt, mint az álom! Nehéz feladat elé állítja a zeneszerző a vonósokat: a szólócsellón kezdődő tritónusz – kis szekund párra épülő dallam végigvonul a mélyvonósok szólistáin a tutti bekapcsolódása előtt. A bartóki eszközökkel nem csak élni, visszaélni is lehet. Lutslawski művében természetesen sok szerepelt közülük az alternáló distanciaskáláktól a sul ponticello játékmódon át egészen addig, hogy a szerző a darabnak másodpercre pontos keretet szabott. (Amit az előadók másfél perccel túlléptek.) Ezekről az eszközökről azonban nem száraz lista készült, hanem szerves részei lettek a darabnak, mintegy a sajátjává váltak. Egyedül az egy estére eső tritónuszok száma közelítette meg néha az elviselhetőség felső határát. Mindenesetre figyelemreméltó gesztus Magyarországon egy olyan művet előadni, amely az egyik legismertebb magyar zeneszerző emlékére készült. Az ifjúsági szimfonikus zenekar nagy szeretettel és átéléssel játszotta Lutslawski alkotását. Ez jótékony hatással volt a közönségre is: szinte érezni lehetett, hogy az emberek szívesen hallgatják ezt a zenét. Pedig nem a hangversenyélet legnépszerűbb darabja…

Nem így Beethoven V. Szimfóniája. Friss volt és üdítő a Schleswig-Holsteini Fesztivál Zenekar interpretációjában ez a sokat hallott mű, tele vitalitással. Tudtak vele, benne újat mutatni. Nagy erővel robbant be a kopogtatás-motívum valamennyi forte indítása. A pianók viszont sajnos nem mindig indultak egyszerre. Tátott szájjal hallgattam a fúvósokat: bravó fagott, bravó fuvola! A végén, amikor Heinrich Schiff a szólókat játszó fafúvósokat felállította, a zenekar többi tagja is megéljenezte őket. Ez szép volt. És jogos. Ebben a darabban egyesült a zenekar vezetőjének két énje: karmesterként megkülönböztetett figyelemmel fordult a mélyvonósok, csellisták és bőgősök felé. A négy nagybőgő úgy szólt, mintha a színfalak mögött még ugyanennyi vagy legalábbis egy hangosító berendezés rejtőzne! Jó volt látni, hogy nem csak a hallgatók, az előadók is élvezik, hogy telt, tömör hangzás jellemző az együttesre. Az abszolút Sorsszimfónia utolsó hangjai után tombolt a közönség.

Heinrich Schiff pedig a harmadik oldaláról is bemutatkozott: a hangversenyt a vállán hordozó showman szerepében. Ezekkel a szavakkal fordult a közönséghez:
- Először is: Beethoven súlyos műve után nagyon nehéz, szinte lehetetlen ráadást játszani. Másodszor is: itt nagyon meleg van. Önöknek is, nekünk is. (Valóban: a szünet után ingujjra vetkőzve játszottak a férfiak.) Harmadszor is: nagyon köszönjük! Hálánk jeléül, kérem, hallgassák meg Dvorak 2. Legendáját!

A közönség annyira ráhangolódott a karmester hullámhosszára, hogy a földszinten valaki még tüsszenteni is csak a schiffi avizóra tudott. A kritikus pedig magában mosolyogva távozott, azon morfondírozva: vajon mikor hallhat végre egy elejétől a végéig csapnivaló hangversenyt.