Nándor

Meghalt Nicolai Ghiaurov

2004.06.08. 00:00

Programkereső

Mindig készülünk a rosszra, de ez nem jutott eszembe. Hogy ez is megtörténhet mostanában. Annyira öröknek tűnt mindaz, amit Nikolai Ghiaurov tett. Soha nem látszott fiatalnak. Soha nem gondoltam öregnek. Volt. Most meg nincs.

Klasszikus példája volt annak, ahogy nem szabad karriert építeni: rögtön a csúcson kezdett. Olyan csodálatos volt a hangja, olyan hibátlan volt a muzikalitása (hiszen a szófiai tanulmányok után az éneklés mellett karmesterséget is tanult annak idején Moszkvában), hogy nem volt ideje kis szerepekkel bíbelődni: mindenki azt akarta, hogy sokat énekeljen. És ő énekelt. 1955-ben debütált Szófiában. Két év múlva Bécsben, még két év, és a Scalában, 1962-ben Londonban, ’65-ben pedig New Yorkban. Tíz év kellett ahhoz, hogy bevegye a világot. Ennek ellenére nem tört meg a karrierje, nem ment idő előtt vagy akár idejében nyugdíjba, még idén januárban, hetvennégy évesen is föllépett. Tavaly hallottam Zürichben, a Sevillai borbélyban. Abszolút sztárszereposztás volt, de Ghiaurov nem illett oda. Mindenki jól énekelt, volt, aki nagyon jól, és aztán megszólalt Ghiaurov is. Egy számmal nagyobb volt a hangja a leghangosabbnál is. Fölszisszent, jajdult, nevetett a nézőtér. Ja, hogy ilyen is van a világban. Az orgánum mérete, a hang emberfölötti ereje mindig is jellemző volt rá. Akit kicsit is érdekel az opera, tudja, mire gondolok. Például a Klemperer vezényelte Don Giovanniból a Pezsgőáriára. Mintha egy repülőgép-anyahajóval kellene beállni a balatonfüredi mólóhoz. De odaáll, centiméteres pontossággal.

Ő volt a legjobb Fülöp király és a legjobb Főinkvizítor, a legjobb Borisz Godunov, a legjobb Colline, a legjobb Ramfis, a legjobb Mefisztó, Sparafucile, Banquo. Fölösleges sorolni. Mindenben a legjobb volt. Legfeljebb néhányan odaállhattak még mellé, holtversenyben. Nagyon kevesen. Mégis most elsőként az jut eszembe róla, ahogy a Verdi Requiemjének Dies irae tételében a rémület és világomlás után a romok alól előkúszik a hangja: salva me, fons pietatis. Úgy szólal meg, hogy a kérés ne legyen szégyen. Beszéltem olyannal, aki együtt dolgozott vele a színpadon. Neki elsőként az jutott eszébe Ghiaurovról, hogy jó ember volt.

Mellette volt a halál pillanatában a felesége, Mirella Freni. Soha nem értettem, mi hozott össze két ennyire különböző embert. A kortalanul babaszerű Frenit és a kortalan méltóságú Ghiaurovot. Az kevés, hogy mindketten mekkora énekesek. De mi más? Aztán rájöttem. Az, hogy Ghiaurov jó ember volt. Ez sugárzott a lényéből, a hangjából, ez marad ránk a lemezein és videofelvételein. Szebb emlékmű nem maradhat egy ember után.