Gyöngyi

„...sed miserentis Dei”

2004.06.11. 00:00

Programkereső

„Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel” (14 Róm. 22.) Ifjabb Hafenscher Károly, a csütörtök esti koncert-áhítat lelkipásztora Pál apostol rómabeliekhez írott levelének idézett mondatára építette fel beszédét, mely éppúgy minden emberhez szólt, mint Bach furcsa műve, a Musikalisches Opfer. Az utókor hajlamos Bachot isteníteni, persze nem ok nélkül, de a mottóul választott idézet éppúgy igaz Bachra, az emberre, mint Bachra, a zeneszerzőre.
84a51e70-1fe9-47fa-8de7-1b49218664fa

Ha persze abból indulunk ki, hogy Bach istenség, nem merül fel a kérdés: mi szándéka volt egy művel, mennyire volt megelégedve az alapanyaggal, a közbülső fázisokkal vagy a végeredménnyel. Ha istenség volt, szándékai kifürkészhetetlenek, az alapanyag nem számít, kezdetnek elég az ige, a közbülső fázisokból írjon oratóriumot a Haydn, a végeredmény meg úgyis olyan, amilyen, legjobb hát, ha jónak, a létezők legjobbikának találjuk. Szerintem Bach nem volt istenség, amitől még a zenéje nem csak isteni, hanem bizony a legmagasabb és legmélyebb régiókkal érintkezik, de most nem vagyok boldog, mert kárhoztatom magam, hisz nem ezt akarom mondani.

Azt akarom elmondani, hogy talán ötödikes voltam, a nővérem pedig hatodikos, és az udvaron a szomszéd kislányoknak (a pisiseknek) megmutattuk, hogy van egy jó hosszú dallam, amit el lehet énekelni oda, meg vissza is, olyan, mint az indul a görög aludni, csak egyrészt hosszabb, másrészt meg szebb és izgalmasabb, mert egyszerre lehet oda-vissza énekelni . Nem sznobok és túlképzettek voltunk, pusztán élveztük, amit Mona néni tanított énekórán. A Musikalisches Opfer azóta is elsősorban ezt jelenti számomra: egy megfejtendő képletet, rejtvényt, bújócskát, játékot, mely félelmetes is, mert igazán azért sose sikerült megfejteni, felfedni, leleplezni. Holott tanultuk a történetet, a jó Bachról és (a nyilván rossz) Nagy Frigyesről, a porosz királyról, akinek Bach, mint ez a népmesékben szokás, túljár az eszén, és úgy adja vissza a feladványt, mint az Esterházy-féle anekdota levitézlett grófja Macskási Imrének, az ávósnak (válaszul a kettétört düznire) a kettétört pénzt, lám, a király pórul jár, a kis zeneszerző meg elnyeri a fele királyságot. Az anekdota egész pontosan persze nem így van, de mindegy is – mindig gyanús, mikor egy műalkotást a keletkezés körülményeivel, életrajzi adatokkal szépítenek vagy mentegetnek.

A Musikalisches Opfernél ez a mentegetőzés-kényszer él. Valószínűleg azért, mert – Frigyes ide vagy oda – nem a magabiztosság zenéje. Igazándiból se füle, se farka. Olyan, mint a Fúga művészete, illetve egy kicsit azért jobb, mert egyrészt az el se készült, másrészt azért annak a témája közelébe se jön emennek. A bibi az, hogy épp ez a téma nem Bach. (Nem Bach? Dehogynem. Épp úgy Bach, mint a népének, a Vivaldi-concerto vagy bármi Bach zenéjében, amiről ma csak a túlképzettek tudják, hogy nem saját ötlet.) Csakhogy míg a torzóban maradt Fúga művészeténél segítségünkre lehet a matematika, különösen a kombinatorika, addig a Zenei áldozat szerkezete nem ilyen „egyszerű”. Kezdve az előadói apparátuson: hol szóló billentyűs hangszer, hol egy, hol két hegedű, hol van viola da gamba, hol nincs. Illetve a tudósok se értenek teljesen egyet, milyen hangszer hol mit (nem) játszik.

De ez megint mindegy is – adott egy mű, amit ritkán hallunk hangversenyen, lemezen sincs sok jó felvétele: nem hálás feladat megszólaltatni, pl. ki tudja, hol kell tapsolni. Olyan, mint egy vázlatkönyv. („Nézd, Frigyes, feltettél egy kérdést, erre a következő válaszok adhatók.”) Különböző műfajokban vázolt megoldások vagy megoldáskezdemények. És ha az összhatás győzelem is, ez a győzelem a barokk győzelme. A (kissé túlérett) barokknak Bach azt a sajátosságát erőlteti a Musikalisches Opferben, mely szerint a harmóniának nem minden percben kell meglennie, elég, ha időről időre beteljesül, gondoljunk Pázmány körmondataira: ott is a végén derül ki, miről szólt az eleje; és sokszor Bach művében is. Végül a káoszból kialakul a rend, de elég sok „nekifutás” a káoszból indít, káoszba torkollik a végkifejlet előtt.

Hogy kell ezt a művet előadni? Azt kell-e bizonyítani, hogy mindez mégis úgy tökéletes, ahogy van? Helyeselni kell minden kottafejet, és teljes mellszélességgel mellé állni? Akarni kell, hogy tessék, ami idegen, ami diszharmonikus? Örvendezni kell, milyen modern volt Bach? Vagy azt helyeselni, amit Bach csinált: vállalni épp a bizonytalanságot, a menekvést, épp a „nem tudom”-ot, olykor talán a boldogtalanságot is?

A csütörtök esti előadás csapata mintha utóbbit választotta volna. Már Elek Szilvia szóló bevezetőjében sem a metrikus, gouldi játékmód dominált, hanem az elgondolkodóbb, kevésbé magabiztos felfogás. Az előadók ugyan különböztek: Paulik László flegma eleganciával nem vett tudomást a nehézségekről (a technikaiakról és a zeneiekről); Szászvárosi Sándor szenvedélyesen, Kántor Balázs még nála is pontosabban adta a basszust, mely néha kissé háttérbe szorította Pálhegyi Máté kissé színtelen, leckefelmondás-ízű fuvolajátékát (szegény Frigyes, jól megkapta). Az együttzenélés különösen akkor ment jól, mikor négyesben maradt a fuvola a hegedűvel, csellóval és csembalóval, mégis kiemelném a viola da gambát, olyan szépen játszott. Összességében a töredékes jelleg hangsúlyozódott, amiben szerepet játszott az is, hogy a Bach-levél felolvasása és a szentbeszéd fizikailag is megszakította a zenét.

Ha a mű végén nem taps következett, hanem ima, azon se ütközzék meg senki. Hiszen Bach zenéje akkor is szakrális, mikor világi (ld. pl. a hat Angol szvit hangneméből kiénekelhető „Jesu, meine Freude”-korált mint barokk bújócskát); és ha nem is feltétlenül imádságnak, de meditációs objektumnak minden Bach-mű alkalmas. Bachot boldognak vélem: nem volt istenség, de feltétel nélküli hite szerint részesült valamiben, amit kegyelemnek is nevezhetünk, s melyről Pál megírja: nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (9 Róm. 16.).

(2004. június 10. 19:00 Deák téri evangélikus templom (Budapest); Kamaraest; Bach: Musikalisches Opfer, BWV 1079; km.: Paulik László (hegedű), Pálhegyi Máté (fuvola), Kántor Balázs (gordonka), Szászvárosi Sándor (viola da gamba), Elek Szilvia (csembaló)