Orsolya

Zenén innen, Dunán túl

2004.06.20. 00:00

Programkereső

„Víz és folyó közt az a különbség, hogy utóbbinak van emlékezete, múltja, történelme” – írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán – című „csavargóregényében”. Ha valaki ezt a megállapítást csak írói szépelgésnek találná, próbálja meg számba venni, az elmúlt száz év egy-egy periódusában hány és mely országokhoz tartozott – akár csak egy félpart vagy egy főág erejéig – a Duna. Akárhány atlaszt, lexikont nyitunk ki, szinte mindig más a szám és a névsor.
e946e00f-a0a8-4011-add1-2b6383568f34

A Philharmonie Junge Donau honlapja szerint ma Ausztria, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Moldávia, Németország, Románia, Szerbia-Montenegro, Szlovákia és Ukrajna viselheti a „Duna-menti” jelzőt (bár ez esetenként csak a fent említett megengedő kategóriák segítségével értelmezhető). Uniós időkben a Duna e tíz országot összefogó kék szalagja igen alkalmasnak tűnhet arra, hogy csinos masnit kössenek belőle egy kulturális együttműködésről szóló tervezet mappájára, melyben többek között ez olvasható: „E nemzetközi kooperációs program középpontjában a művészi utánpótlás és a nemzeteket összekötő zenei hagyomány ápolása, valamint fiatal zenészek együttes játékának támogatása áll, tekintettel a kibővült Európai Unió Duna-térségének növekvő politikai és kulturális jelentőségére”.

A holt szavak először Ulmban, majd Linzben, végül június 17-én a budapesti Zeneakadémián öltöttek testet egy, a tíz Duna-menti ország tizenkét zeneművészeti főiskolájának hetvenöt hallgatójából alakult zenekar képében. Az ifjak fekete egyenpulóverben, az őket irányító Vásáry Tamás fekete ingben, zakó nélkül jelent meg a színpadon – jól esett ez a közvetlenség.

Kicsit csodálkoztam, hogy Kodály Galántai táncok című műve nyitószámként került a műsorba, de pszichológiai szempontból végül igazat adtam az ötletgazdának. A nagyívű, keserves dallamokba látható és hallható élvezettel feküdtek bele a vonósok, a fúvós szekció (főleg a fák) pedig már az első percekben bizonyították, hogy az est folyamán különös figyelmet érdemelnek a közönségtől. Az is nyilvánvaló volt, hogy Vásáry Tamás – aki az egész koncertet bámulatra méltó energiával, fejből dirigálta végig – nagy felelősséggel végezte a Duna-kavicsok összecsiszolását. Hogy a technikai kivitelezés a Kodály- és a szünet utáni Brahms-műben mégsem sikerült makulátlanul, szerintem nem a játékosok felkészültségének hiányából, hanem Vásáry irányítási stílusából adódott. Mágus-mozdulatai kétségkívül alkalmasak az érzelmi intenzitás hiteles közvetítésére, de egy viszonylag tapasztalatlan, ráadásul „idegen” zenekar számára ez az irányítási mód a kelleténél kevesebb biztonságot nyújtott a kényesebb ritmikai területek megoldásához. Így – csak a legfeltűnőbbeket említve – meglehetősen lötyögős előadásban hallottuk pl. a Galántai táncok cselló-indítását, a vonósok komplementer nyolcadmozgásait, egyes tempó-átmeneteket, és később ugyanennek esett áldozatul a II. szimfónia nyitótételének isteni hegedűtémája is.

A rikító galántai kavalkád után Mozart C-dúr oboaversenye pihentette fülünket. A mű szólistája a hágai születésű Christopher Bouwman volt, aki tavaly első díjat nyert az Európai Ifjú Zenészek Versenyén. A fiatal művészt természetesen kis létszámú együttes kísérte, sajnos azonban ez nem csak a hangerő, de a hangminőség csökkenésével is járt. Az előbb még erőtől duzzadó hangú hangszerek decens, száraz, egy helyben járó hangsorozatokat eregettek. Erre a kétszersültre azonban Bouwman oboahangja csodálatosan édes, aranyló mézet csorgatott. Valószínűtlenül karcsú hangja, alig hallható pianissimói, majd az ezekből kihúzott, tartott hangos crescendók tökéletes technikáját bizonyították. A kadenciák során – különösen a másodikban, melytől nem sajnálnám a „földöntúli” jelzőt – a virtuóz mellett Bouwman befelé néző arcát is megismerhettük: hosszú szünetekkel, „reakcióidőkkel” tagolt szólóját szinte csak önmagának játszotta, s láthatólag az sem zavarta, hogy a beállt mélységes csönd a publikum egyes tagjaiból felszabadult köhögő- és nejlonzacskó-csörgető rohamokat váltott ki.

A szünet után Brahms II. szimfóniája hömpölygött végig a Nagytermen. Vásáry Tamást láthatóan kevésbé foglalkoztatta a mű különböző ritmus-rétegeinek ütköztetésében rejlő feszültség kiaknázásának lehetősége; keze nyomán egy kevésbé differenciált, leginkább patetikusnak mondható Brahms-mű született. Üdítő kivételként maradt meg bennem a harmadik tétel, melynek vissza-visszatérő, a szólista által ízlésesen megformált oboa-melódiája a folyékony tempó és a csellók kivételesen szép pizzicato-kíséretének köszönhetően úgy hatott, mint egy lantkíséretes, enyhén mámoros szerenád. A finálé minden korábbi energiaszintet túlszárnyaló, földbe döngölő intenzitása pedig egyértelművé tette, hogy e muzsikusok fiatal koruk ellenére maximálisan tisztában vannak a körültekintő energiagazdálkodás módszereivel.

A kellőképpen felpörgött közönség kitartó vastapsáért két ráadást kapott: Dvořák 8. szláv és Brahms 5. magyar táncát. A cseh mester felvonultatása már csak műsorpolitikai okból is jó gondolat volt, de egy újabb magyar vonatkozású, ráadásul már megidézett szerző tollából származó, ezenkívül a csonthártyáig lerágott mű helyett valahogy illendőbbnek találtam volna mondjuk egy Enescu-tétel műsorra tűzését. Azt már csak teljes mértékben privát megjegyzésként teszem hozzá, hogy legalább a második ihaj-csuhaj helyett úgy szerettem volna valami lírai elbocsátást kapni – amitől leülhettem volna a rakodópart alsó kövére nézni, hogy úszik el a dinnyehéj.

(2004. június 17. 20:00 Zeneakadémia Nagyterem, A Junge Donau Philharmonie koncertje; Kodály: Galántai táncok, Mozart: Oboaverseny, K 314; Brahms: II. D-dúr szimfónia; km.: Christopher Bouwman; vez.: Vásáry Tamás)