Salamon

Petya plusz Béla

2004.06.21. 00:00

Programkereső

Koncert a Miskolci Operafesztiválon Tíz nap alatt kétszer játszotta el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, két, nemzetközileg is jegyzett, sőt, jó nevű szólistával. A Zeneakadémián az olasz Gianluca Cascioli zongorázott, sovány, fekete garbós, szemüveges fiatalember, mintha egy nagy hangyát hívott volna meg a zenekar. Cascioli behatóan tanulmányozta a mű kéziratát, majd igyekezett úgy eljátszani a darabot, mintha nem Csajkovszkij írta volna, hanem Chopin, kevéssé ihletett óráiban.

Az ember igyekszik idomítani magát Cascioli Csajkovszkij-értelmezéséhez, birkózik odabent, hogy csak az a baj, a Richter-féle elsöprő, nagy szívű, robusztus értelmezés túlságosan megköti befogadói képességeit, de úgy öt perc után föladja. Minek erőszakot tenni a darabon? Miért kellene Csajkovszkijt másodosztályú széplélekké változtatni, amikor első osztályú Csajkovszkij? Gianluca Cascioli előadása érdekes volt, de többnyire nem jó.

Ehhez képest Mikhail Rudy zongorázása a Miskolci Operafesztiválon inkább jó volt, de kevésbé érdekes. A hetvenes évek végén Oroszországból elmenekült, azóta Londonban és Párizsban élő, külsejében kissé elnőiesedett benyomást keltő Rudy nem akarta föltalálni a spanyolviaszt, körülbelül úgy játszotta a darabot, ahogyan azt szokás, ahogy illik, megszokott. Illetve: a megszokottnál azért jobban, nagy sebességgel, nem sok hibával. Több erőt biztosan elbírt volna a mű, nagyobb dübörgést, a lassabb tételben férfiasabb visszafogottságot – de ez már tényleg Richter köpönyege.

A Miskolci Operafesztivál idei témája Bartók+Csajkovszkij, ami operában nagyszerű ötlet, csupa ismeretlen és alig ismert darab előadására és meghívására ad lehetőséget, nemcsak Anyeginnal él az ember, de Jolanthával is, viszont szinte lehetetlen erre a témára harmonikus koncertprogramot összeállítani, nem jut eszembe olyan Bartók-mű, amely illene a b-moll zongoraverseny fenséges és zseniális közönségességéhez. Láthatólag Kocsis Zoltánnak sem jutott eszébe ilyen, ezért a hangverseny első részében az 1. rapszódia hangzott el a szép reményű Baráti Kristóf hegedűszólójával. Kiemelkedően tehetséges fiatalemberről van szó, aki máris elég jellegzetes, kicsit zizegős hangon játszik, de nem találja a darab népi hangját, amitől kicsit eminens marad a produkció. A koncert második számaként hangzott el a tavaly szeptemberben bemutatott Húsz magyar népdal Bartók és Kocsis hangszerelésében.

Nehéz megérteni, miért váltott ki a hangszerelés olyan kritikai vihart, amely még erre az évre is áthúzódott, de talán nem is fontos. Kocsis Zoltán hangszerelése időnként tényleg túlzás, bár nagy különbség, hogy a megkínzott énekes Lukin Márta vagy Wiedemann Bernadette. Az utóbbi énekelt Miskolcon, és ha a kritikus részeknél érteni nem is, de legalább hallani lehetett, hogy van énekszólam is a darabban. A koncertre majdnem teljesen új második énekes gárda állt föl, a bemutató szereposztásából csak Gulyás Dénes maradt. Fodor Gabriella egészen más énekes alkat, mint Hajnóczy Júlia volt, a dalok népi gyökerét egyáltalán nem érezni nála, de nagyon szép a hangja, meg az éneklésében is van valami nemes szigorúság, és Bartók ezt az emelkedett stílust is elbírja. A baszszus szólamot Asztalos Bence énekelte, rokonszenves igyekezettel, de alapjában véve elég természetellenesen, leginkább arra törekedve, hogy végrehajtson minden előadói utasítást. Fiatal énekesről van szó, ráadásul basszistáról, úgyhogy semmi sem sürgős. Viszont ha arra gondolunk, hogy egy éve ennek a darabnak a hírét is csak a Bartók-őrültek hallották, azóta viszont a Húsz magyar népdal elhangzott Budapesten, Miskolcon, és leadta a televízió is, akkor Kocsis hangszerelése máris igazolva van.