Lukács

Hosszú távra

2004.06.29. 00:00

Programkereső

Ha belegondolok, hányszor emlegetik a világ igazságtalanságát hanglemezfronton… Na jó, annyira nem gondolok bele, de tényleg rengetegszer elmondták: kár, hogy az ötvenes években miért pont Tito Gobbi hangját rögzítették a legtöbbször az olasz baritonok között, mert voltak nála nagyobbak, voltak nála sokkal szebb hangúak is a színen. Lehet. Bár ha Tito Gobbi hangjának állítólagos csúnyaságáról hallok, mindig szégyenlősen csöndben maradok.

Csúnya? Szerintem nagyon szép, férfias bariton, van benne talán egy kis fűrészpor, de olyan sok hozzá foghatót én nem hallottam a világban. Hallom, hogy a csúcshangoknál veszít ebből a minőségéből, de ez csak azt jelenti, hogy egy szerepnek talán egy százaléka nem azon a színvonalon szólal meg, pedig ha minden más a világban, ami jó, kilencvenkilenc százalékos lenne, valószínűleg kellemesebb hely lenne a föld. Nem baj, a világ lehet olyan, amilyen, viszont Tito Gobbi többnyire tiszta, de fakó magasságait nem bocsátjuk meg.

Az értők persze a magyarázatot is tudják Gobbi sikereire: nagyon jó színész volt, óriási hatása volt a színpadon, és ez tévesztette meg a producereket és a közönséget, pedig ha kihúzzák alóla a színpadot, mindjárt kiderül az igazság. Gobbi csak színez, játszik a hangjával, de nem az az elementáris orgánum, nem akkora élmény. Dehogynem. Itt van a Gianni Schicchi, 1959-es felvétel, új borítóval, Gobbi tiszteletére A század nagy művészei sorozatban. Tényleg remek előadás, eleven, pergő, a karmester, Gabriele Santini nagyszerűen dolgozik, a tempók pontosak, fürgék és sodróak, a zenekarból meg lehet hallani Puccini összes játékát, amivel úgy tudja illusztrálni a szöveget, hogy közben nem esik ki a nagyobb egységből sem, vagyis minden gesztus megjelenik a zenében, de a zene mégsem egymásra következő gesztusok sorozata, hanem opera.

Eltelik így jó negyedóra a lemezjátszó előtt, és utána hirtelen minden magasabb talapzatra kerül, mert megjelenik Schicchi. Vagy ha lemezt hallgatva ez talán mégis túlzás, akkor maradjunk a tényeknél: megszólal Tito Gobbi. A megszólal ebben az esetben elég pontos kifejezés, Gobbi nem énekel, hanem dallamban beszél, belép a szobába és levonja a tanulságokat, bőgnek a rokonok, tehát a beteg jobban van.

Végig lehet elemezni a felvételt, hogy Gobbi mit miért csinál, miért változtatja a hangszínét attól függően, hogy mit kíván a helyzet, a diadalkiáltás hogyan válik nyitott, közönséges kurjantássá, a fenyegetőzés miért hátborzongatóbb, ha halkan és színtelenül hangzik el. Vannak eredeti meglátásai, amikor Lauretta bejön az erkélyről, hogy már nem eszik többet a kismadár, Gobbi-Schicchi nem a poén kedvéért mondja, hogy „akkor adj neki inni”, hanem igazi ingerültséggel, ne lábatlankodj itt édes lányom, mert ha bent maradsz, bűntárssá válsz. Egy mondatba beletenni az apai gyengédséget, a féltést, az igazi bosszúságot és a tréfamester szellemeskedését – ezt azért akárki nem csinálja utána.

Végig lehetne elemezni a felvételt, de nem érdemes. Tito Gobbi alakítása nem megoldások és ötletek sorozata, hanem egységes egész, egy alak, egyetlen figura színei, hangulatai, pillanatai. Gianni Schicchit ma is úgy kellene énekelni, ahogy ő. Mindenki öregesnek, idejétmúltnak hangzik Gobbi mellett, vagy legalábbis érezni, hogy negyvenöt éve volt az opera csillaga és közkatonája, pedig Laurettát Victoria de los Angeles énekli, Simonét Paolo Montarsolo, Zitát Anna Maria Canali. Nem rossz nevek. De Gobbi nem név, hanem eleven alak. Húsz évvel a halála után.

Amennyire én tudom, pontosan erre való a hanglemez. Nem arra, hogy emlékezzünk régiekről, hanem hogy ma üssön szíven valakinek a zsenialitása.

(Puccini: Gianni Schicchi – EMI, 1959 – 2004)