Jenő

Hűsítő fuvallatok északi tájakról

2004.07.03. 00:00

Programkereső

Már vagy egy hete tárolom lemezjátszómban a Warner Classics nemrég megjelent CD-jét, amelyen Edvard Grieg és Jean Sibelius zenekar-kíséretes dalai hallhatók. Többször végighallgattam egyvégtében és részleteiben is a lemezt – ez épp nem volt kellemetlen. Mégis: egészében véve mégsem sikerült megkedvelnem a felvételt. Miért?
6ac2a9b3-0f56-4b82-b1d5-176eb9ff70d2

Először is: miért kerül egy korongra Grieg és Sibelius? Látszólag több tényező is indokolja ezt. Mindketten olyan zeneszerzők, akik nem csak származásuk szerint északiak, de – ha lehet így mondani – a zenéjük is sajátosan északi, ráadásul kortársak. Itt van azonban az első bökkenő: igaz, hogy kettejük születése között csak 22 év telt el, de ebben az esetben ez a 22 év túlságosan erős választóvonalnak bizonyul ahhoz, hogy igazán kortársaknak tekinthessük őket. Sibelius kifejezetten későromantikus zeneszerző (egy évvel fiatalabb Richard Straussnál), míg Grieg – aki pontosan tíz évvel fiatalabb Brahmsnál – egy korábbi nemzedéket és ízlésvilágot képvisel. Némileg sarkítva olyan ez, mintha Brahms- és Strauss-dalok szerepelnének egy korongon: valahogy nem illenek össze. Az analógia annyiban (is) sántít persze, hogy míg Brahmsot és Strausst egyaránt a legnagyobbak között tartjuk számon, addig Grieg és Sibelius „nem egy súlycsoportba” tartozik.

A képzeletbeli meccs ezen a lemezen egyértelműen Grieg javára dől el. Dalai jóval érdekesebbek, érzékenyebbek és – nem utolsósorban – eredetibbek, mint a finn mesteréi. Talán nem túlzás azt állítani: Grieg dalaiban van valami schuberti. Rendkívül egyszerű a faktúrájuk, épp ezért tud olyan szívfacsaró lenni egy-egy kromatikus elszínezés, fájdalmas mollba fordulás vagy modális fordulat. Sibelius is él ezekkel az eszközökkel, az ő kezében azonban mégsem működnek ilyen hatóerővel. De ez nyilván a két szerző alkati különbségéből is adódik: Grieg inkább lírai, Sibelius inkább drámai alkat. A finn komponista akkor van igazán elemében, amikor nagylevegőjű drámai folyamatként képes megformálni a dalt. Ilyen a lemez talán legérdekesebb száma, a Luonnotar is. Luonnotar, az ég leánya megelégeli magányos sorsát és leszáll a tenger mélyére. Egy kacsa jelenik meg, aki fészket rakna, de nem talál biztonságos helyet. Luonnotar kidugja a térdét a tengerből, hogy a madár arra építhessen fészket, de a tojások egyre forrósodnak, ezért a leány bedobja a fészket a vízbe. A tojások széttörnek – így keletkezik az égbolt, a hold és a csillagok. A Kalevalából származó történetet egy közel tízperces, nagyszabású tételben dolgozza fel Sibelius – s ez már nem is dal, inkább talán úgy lehetne meghatározni (ha lenne ilyen műfaj): szimfonikus költemény szopránszólóval.

A lemezen az operai sikereiről ismert, pályája zenitjén járó finn szoprán, Karita Mattila énekel. Mattila kiváló énekesnő, hangjának csillogását, erejét és szépségét szokták dicsérni. Mindezek a pozitívumok ezen a lemezen is érzékelhetők, ám előadása számomra mégsem tűnik meggyőzőnek. Ez csak részint köszönhető a kisebb pontatlanságoknak, a kevéssé artikulált szövegmondásnak és a helyenként igencsak zavaró hamisságoknak – sokkal inkább annak, hogy a finn énekesnő igazán az operaszínpadon érzi otthon magát. A dal műfaja – még ha zenekar-kíséretes dalokról van is szó – intimebb, finomabb, ha nem is árnyaltabb, de másféleképpen árnyalt vokális jelenlétet igényel, mint Mattiláé. A szintén finn karmester, Sakari Oramo saját együttese, a Birminghami Szimfonikus Zenekar élén hajlékonyan és érzékenyen kísér.
Összegezve: egy tisztességes színvonalú, hallgatható lemezt jelentetett meg a Warner. Ha most talán nem is annyira aktuálisak a sokszor melankolikus, hóborította északi dalok, azért még télire jól jöhetnek…

(Grieg and Sibelius Songs – Karita Mattila, City of Birmingham Symphony Orchestra; vez.: Sakari Oramo – Warner Classics 8573 80243-2)