Jenő

Egy koncert – két sztereotípia

2004.07.11. 00:00

Programkereső

Egy nyár közepi, szabadtéri koncertet a hivatásos zenészek jelentős része alacsonyabb színvonalúnak tart, mint akár ugyanazoknak az előadóknak ugyanazokból a művekből álló produkcióját a hangversenyévad részeként, például a Zeneakadémia Nagytermében. Mint minden sztereotípiának, ennek is van alapja. De a helyszín és az időpont szerencsére nem mindig rejt magában negatív értékítéletet.
a56e86cc-04e9-41a5-9dce-c7e413c599c9

Július 8-án este a Szolnoki Szimfonikus Zenekar cáfolt rá a prekoncepciókra. A Vajdahunyad várban rendezett Nyári Zenei Fesztivál második hangversenyén Mozart művek szerepeltek: a D-dúr „Párizsi” szimfónia, az A-dúr klarinétverseny és a „Nagy” g-moll szimfónia.

A helyszínnek persze megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Nem szólt „szét” a zenekar, de a kicsit visszafogott hangzásért, különösen, ami a fúvósszekciót illeti, biztosan az akusztikai adottságok az okolhatóak. Ezek valószínűleg a színpadon is eltérnek a megszokottól. Ezért lehetett, hogy a Párizsi szimfónia első pár fúvósállása kollektíven elkésett. Valóban nagyon zavaró tud lenni, amikor az ember szeme szerint máshol tart a karmester, mint ahol a füle szerint a zenekar többi tagja. Nehéz ilyenkor elhinni, hogy a vezénylőnek van igaza. A vonóskarra rátromfoló tücsökegyüttes, a tételszüneteket kitöltő madárintermezzók, a díszvilágításban fürdő várfalak azonban mindenért kárpótoltak.

A versenymű szólistája Varga Gábor volt. Mosolyogva, kicsit zavarban jött fel a színpadra, kezében a hangszerrel és a kottával. A nagyzenekari bevezető közben azonban elmúlt minden feszélyezettsége, és a klarinét hangjának első megjelenése már igazi, érzékeny zenei pillanat volt. Szólista és zenekar nem minden motívumot frazeált teljesen egyformán. Magam is meglepődtem, hogy ez mennyire nem zavaró. Tulajdonképpen mindegy: a töltet a lényeg, nem a kivitelezés. Az csak eszköz. Egy-egy improvizált díszítés, egy-egy motívum hirtelen jött ötlettől vezérelt ellágyítása pedig csak még természetesebbé, élőbbé tette a játékot. Mert az volt, nem pedig előadás. A visszatérés előtti nagyzenekari közjáték még színesebb volt, mint a bevezető; bravo fagott! Az ezt követő finom lassítás kecsesen megágyazott a téma intim hangvételének. Az Adagiónak pont eltalálták a tempóját! Ez a tétel csupa ábránd. Egy kicsit lassabban még ízléses, sokkal lassabban már szétesik, gyorsabban viszont minden tágasságát és romantikáját elveszti. Humor és komolyság kényes egyensúlyát teremtették meg a harmadik tétel karakterkülönbségei. A záró hangokat a zenekarral együtt Varga Gábor is bejátszotta.

Szünet. Séta a parkban. Víz, híd, tücskök, néhány szúnyog. Aztán ismét Mozart. Nagy fájdalom, hogy annyi és annyi mobil üvölt, zörög, csörömpöl a g-moll szimfónia kezdőhangjaival. Lassan már csodálkozunk, ha zenekarral halljuk, akár a tehénen, hogy nem lila. Nem Mozart jut eszünkbe, ha meghalljuk a telefont, hanem a készülék, ha megindul a darab nyughatatlan zakatolása. Kár ezért a darabért. Kár érte, hogy ilyen népszerű – gondoltam, miközben visszaértem a helyemre.

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar azonban vállalkozott arra, hogy megpróbálja lehántani a műre rakódott képzettársításokat és megmutassa a valódi énjét. Azt a komoly, néhol egyenesen komor, velős, sűrű hangzást, amelynek árnyéka már a „Kis” g-moll szimfónia hangzásképében is megjelenik. Egyedül a Menüettet éreztem egy kicsit túl „szemöldökráncolósnak”. Értem én a felfogást: a démonikus, szenvedélyes elemeket helyezték előtérbe. Én sem mondom, hogy a Menuetto főrésze derűs német tánc. Vagy ha tánc is, legfeljebb csak az emlékeinkben. De azért mégsem Mefisztó-keringő. Ebben a tételben ébredtem rá (ismét), hogy a kürt balesetveszélyes hangszer. A finálé kétszer hangzott el a közönség lelkesedését honorálandó.

Pedig az nem is tölthető le csengőhangként…

( 2004. július 8. 20:30 Vajdahunyad vára; A Szolnoki Szimfonikus Zenekarkoncertje; Mozart: D-dúr "Párizsi" szimfónia, K 29; A-dúr klarinétverseny, K 622; g-moll szimfónia, K 550; km.: Varga Gábor (klarinét); vez.: Ungár Iván)