Olivér

Elfújta a szél

2004.07.13. 00:00

Programkereső

Kicsit kockázatos lenne határozott véleményt mondani a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenyéről, tekintve, hogy nem sokat lehetett hallani belőle, olyan szélvihar tombolt a kiscelli kastély kertjében. Zúgott a nagy, lombos fa a szélben, a hangot szertevitte az orkán, az ujjak elgémberedtek a fogólapokon, a közönség vacogott. A kölcsönös hősiesség hangversenye: a zenészek őrséget állnak a kultúra frontján, és csak azt kérik, hogy szünet ne legyen, mert mindennek van határa.

A közönség is megharcol a maga Bachjáért, a félénkebbek bemenekülnek a bejárati ajtó mögé, és a résen hallgatják a 6. brandenburgi versenyt, de a többség marad, és másnap elégedetten fújkálja az orrát. Megérte. A zenekar tagjai szemrehányóan az égre néznek, és megigazítják a kottaállványokon a méretes csipeszeket. Maszszív darabok, alsó középosztálybeli családokban ehhez hasonlókkal pecázzák ki szilveszterkor a virslit a forró vízből.

Bizonyos szempontból értelmetlen a hősködés. Ha belegondolok, mennyi munka volt, amíg a próbateremben kikísérletezték a 6. brandenburgi érzékeny hangzását, hogy a nagybőgő és a három cselló ne nyomja el a két brácsát, mennyi utánajárás, amíg megszerezték a megfelelő hangszert Rolla Jánosnak, amíg a két brácsa egy nyelven kezdett el beszélni, és a vége az, hogy akár két boton is eljátszhatták volna a darabot, az akusztikai élmény akkor sem lett volna sokkal erőtlenebb. Csakhogy a közös baj közelebb hozza egymáshoz a pódiumot és a széksorokat. A közönség lelkes, valaki V betűket mutogat, a zenekar mosolygósan áll a tornádóban: ez a mi Bachunk. Ez a mi zenekarunk, és mi az ő közönségük vagyunk.

Ilyen körülmények között az is öröm, hogy voltak azért szépen szóló pillanatok. Ahogy a háromhegedűs Bach-versenymű elkezdődött, az az egészségesen zakatolós, vivős tempó, vagy ahogyan a 4. brandenburgi lassú tételében a fuvolista Sebők Erika eljátszotta a szólót. És talán a vihar sem volt véletlen, a természeti csapás csak ahhoz kellett, hogy ne vegyük észre a súlyosabb csapásokat, a szél dolga volt, hogy esetleges könnyeinket fölszárítgassa. Ez a hangverseny volt a zenekar egyik alapító tagjának, a második hegedűszólam vezetőjének, Kostyál Kálmánnak a búcsúja.

Nem csináltak nagy ügyet belőle, nem volt megindult bejelentés, ünnepélyes ajándékozás, egyperces néma felállás. Csak a hivatalos program végével, Bach d-moll kéthegedűs versenye után a ráadás a g-moll koncert lassú tétele volt, Kostyál szólójával. Időjárástól, megindultságtól és talán egyéb okokból is kissé törődött hangon lement a dallam, a másodhegedűs ott állt középen, kicsit meghajtotta a fejét a társak előtt, Rolla átölelte őt, a fiúk nem sírnak, vagy nem nagyon. Csak egy élet volt, nem kell nagy ügyet csinálni belőle. A zenekar is marad, mi is maradunk még, remélhetőleg. Kostyál úr: köszönjük.