Erzsébet

A megválaszolatlan kérdés

2004.07.18. 00:00

Programkereső

A 20. század talán két legjelentősebb német zenetörténésze, Carl Dahlhaus és Hans Heinrich Eggebrecht különös szellemi kalandra hívják az olvasót, húsz évvel ezelőtt németül, s most végre – kiváló fordításban – magyarul megjelent közös könyvükben.
7f601693-5919-472d-b1b4-7b12f7c01b57

Ez a kötet valójában két könyvet rejt magában. Az előzetesen egyeztetett tíz témát a két szerző egymástól függetlenül dolgozta ki, s ezután párosították a tanulmányokat. Az önmagukban is kiváló esszékből magával ragadó dialógus bontakozik ki: a vállaltan szubjektív megközelítési módok olykor ellentmondanak egymásnak, s mint valamely zenei motívum, úgy szövi át a kötetet a mitikus alapkérdés, mi a zene?

Eggebrecht az általános történettudomány, Dahlhaus inkább az eszmetörténet felől közelíti meg az egyes kérdéseket, ennek következtében a két szerző nyelve is különbözik egymástól: Eggebrecht könnyebben (bár nem mindig könnyen) követhető, olykor finom humorral fűszerezett szövegeit kiválóan ellenpontozzák Dahlhaus írásai, melyeknek nyelvezete a klasszikus német filozófiai hagyományban gyökerezik, s olykor nem kis szellemi feladat elé állítják az olvasót. Ami a két szerzőre egyaránt jellemző, az az írásaik hátteréül szolgáló hallatlan kultúrtörténeti és zeneelméleti tudásanyag, és az a befogadó nyitottság, mely a Goethe és Thomas Mann nevével fémjelzett német humanista hagyomány sajátja.

És a kötet legfőbb varázsa, hogy az igazán jó tudományos munkákhoz hasonlóan ezek az írások nemcsak választott tárgyukról szólnak, de világnézetet is közvetítenek az olvasó felé. Rögtön az első, a zene egyetlen átfogó fogalmáról szóló tanulmányában, Dahlhaus a kötet talán legfontosabb mondatát fogalmazza meg, elvetve az „egyetlen” zene, „egyetlen” történelem elvét: „Nem marad más, mint a kölcsönös megértés, amely a kezdetben idegennek ható Másikat nemcsak elfogadja a maga másságában – a tolerancia könnyen jár együtt lekicsinyléssel –, hanem tiszteletben is tartja.” (13. o.)

A könyv egy későbbi pontján, a „jó” és „rossz” zene kapcsán Eggebrecht hasonló nyitottsággal érvel az autonóm művészi zene és a „könnyűzene” címkéje alá sorolt funkcionális zene összehasonlíthatatlanságáról és e két zene egymástól való kölcsönös függéséről. Ma, amikor e két tábor hívei a legkülönbözőbb érvekkel gondolják szőnyeg alá söpörni a másiknak kedves zenéket („minden sláger rossz és érdektelen” egyfelől, és „a klasszikus zene érthetetlen és unalmas” másfelől), nagy öröm a szalonzene apológiáját olvasni egy olyan ember tollából, aki Machaut-tól Stockhausenig képes megérteni és átlátni a zene történetét és elméletét. „Szívesen játszom szalonzenét, és nemcsak történeti érdeklődésből, vagy mert olyan szomorkásak, hanem esztétikailag közvetlen indíttatásból: gyönyörködöm ebben a ravasz szentimentalizmusban, az andalító szépségben. Van egy giccses oldalam. Élvezem a jó rossz zenét. Magam is dichotóm vagyok.” (60. o.)

Az európai hagyomány és a zene viszonyáról szóló két tanulmány lenyűgöző pontossággal ad képet a nyugati zene eszméjének történeti alakulásáról a görög elméletíróktól Schoenbergig, olyan alapproblémákat érintve, mint a „mű” fogalmának kérdése, vagy a zenét meghatározó két összetevő, érzelem és matematika kölcsönhatásának változása. Ugyancsak történeti jellegű a „Régi zene – új zene” címet viselő tanulmánypár. Eggebrecht írása „új” és „régi” örök harcának rövid történeti áttekintése után impozáns könnyedséggel mutatja be, hogy ez a dualizmus mára miként lett a Bach előtti „régi zene”, a 18-19. századi „zene” és az 1910-es évek óta érvényben lévő „új zene” fogalomtriászának tagjává. És innen érthető meg az is, hogy az „új zene” ekként bejáratott (és elhasznált) fogalma miért akadályozza meg, hogy újonnan komponált művek zeneként születhessenek meg.

A zeneelméletben kevéssé jártas olvasónak igencsak kapaszkodnia kell, amikor a zenei tartalomról szóló fejezethez ér. Dahlhaus néhány Beethoven-szonáta kapcsán világít rá tartalom és forma kettősségének ősi problémájára. A Waldstein-szonáta híres kezdetét elemezve, a C-dúr akkord kalapács-szerű ismétlését állítja szembe a hangnemi bizonytalansággal (eldönthetetlen, hogy C-dúr I. fokú, vagy G-dúr IV. fokú akkordról van-e szó): „A C-dúr akkord makacs ismétlése egyensúlyként szolgál a megmutatás és a visszavétel között: a kiélezett C-dúr és a gyengén megalapozott kadencia bizonyos értelemben lebegő állapotban van. A voltaképpen egyértelmű mozzanatot, tehát az alapakkordot azért sulykolja belénk az elején, mert ki kell derülnie róla, hogy mégsem egyértelmű.” (103. o.) Hasonlóan érzékeny elemzéssel találkozunk Eggebrecht „Esztétikai jelentés és szimbolikus üzenet” című tanulmányában, melyben a Kunst der Fuge befejezetlen contrapunctusának első és utolsó (B-A-C-H) fúgatémája kerül a boncasztalra. Ugyanebben az írásban a Bach-hívek körében rendkívül népszerű számszimbolikát a rá jellemző rendszerességgel, három különböző oldalról, a bizonyíthatóság, az egyértelműség és a hallhatóság szempontjából vizsgálja Eggebrecht.

A zenei szépről szóló fejezetben Dahlhaus azt a változást elemzi, melynek során a 19. századi zenét meghatározó filozófiai esztétikát a 20. század elejére felváltja egy poétika, mely nem a műalkotásban feltáruló szépet, hanem elemzés segítségével a zeneművek létrehozását kutatja, így kívánva igazolni művészi létjogosultságukat és megérteni létrehozásuk módját. Ahogy ő fogalmaz: „Egy szeriális mű logikai szerkezete programszerűen kivonja magát az észlelhetőség alól. A szép, mint jelző nem megfelelő, nemcsak azért, mert zenehallgatás közben nem vagyunk képesek tudatosítani magunkban, hogy dallam és ritmus kategóriái immár érvénytelenek, hanem azért, mert a zene pontszerű megfogalmazásából nem hallható ki a gondolat, hogy a konkrét hangot elvont paramétereire bontják, majd ezeket a paramétereket valamilyen sor szerint rendezik és egymásra vonatkoztatják. Íme idea és érzéki látszás – egymás közvetlen közelében”. (118. o.) Eggebrecht ennek kapcsán a művészi „szép” helyébe lépő művészi „igazról” beszél, s Mahler életművében látja megvalósulni azt a változást, melynek során a művészet lényegéből kiválva, a „szép” a művészet tárgyává válik, így nyitva utat annak a modern poétikának, mely az új, atonális zenében kelt életre.

A kötet talán legszebb írása a zenei időről szóló, irodalmi igényű, filozófiai-esszé Eggebrecht tollából, melynek utolsó bekezdését érdemes teljes egészében idézni. „Az idő a leginkább egzisztenciális az emberben: az egyetlen, amitől nem menekülhet. Minden valóságos közül a legvalóságosabb, mert az óra folyton ketyeg. Életünk időbe helyeztetett, a történelmi időbe, de sokkal inkább és sokkal valóságosabban a jelenvalólétbe: Én, korlátozottság, halál gyanánt. A zenei idő ezzel a legvalóságosabbal helyez szembe egy másik legvalóságosabbat: az idő önmagából való kilépésének ősi mozzanatát. Mindent, ami csak van, átemel az időmentességbe: megszabadít az időtől.” (130. o.)

És ezzel érkezünk el a kötet két utolsó tanulmányához, melyek végre közvetlenül teszik fel a kötet címét adó kérdést, persze nem a válasz reményében, hiszen az egész kötet arról szól, hogy a probléma megoldásánál mindig izgalmasabb maga a probléma. Ahogy 150 oldallal korábban, az előszóban megfogalmazták a szerzők: „Mondhatjuk azt is, senki nem tudja, mi a zene, de azt is, mindenki másként, csakis önmaga számára tudja. Ha mindannyian ugyanúgy, egyszer és mindenkorra tudnánk – mi volna akkor? (8. o.)

Örömteli, és a sorozatszerkesztő Dolinszky Miklóst dicséri, hogy az Osiris kiadó zenei sorozatának első kötetei között jelent meg ez az alapkérdésekkel foglalkozó könyv, mely nagy hasznára lesz mindenkinek, aki nemcsak hallgatni, de érteni is szeretné a zenét. A könyv aprócska, kézre álló mérete és Nádori Lídia világos, gördülékeny fordítása ne tévesszen meg senkit, Dahlhaus és Eggebrecht könyve nem egyszerű olvasmány. De hát miért lenne egyszerű, ami fontos?

(Carl Dahlhaus – Hans Heinrich Eggebrecht: Mi a zene? Budapest, Osiris, 2004.)