Máté, Mirella

Öt nap Machaut társaságában

2004.07.19. 00:00

Programkereső

Negyedik alkalommal rendezték meg a Bolognától mintegy húsz kilométerre fekvő varázslatos kis középkori falucskában, Dozzában a Seminario Jacopo da Bologna elnevezésű középkori zenei kurzust július 5. és 9. között. A korábbi évekkel szemben, amikor egy-egy jelentős kódex, illetve az azokban található repertoár köré csoportosultak az előadások, idén először egyetlen szerző, Guillaume de Machaut életműve volt a szeminárium témája.
67ace1b3-5227-435c-8ac4-75995c4d6597

Meglehetősen feszített volt a program, reggel 9-től este fél 7-ig előadások, esténként közös éneklés a Machaut-kódexek fénymásolataiból, majd közös vacsora, melyek legalább annyira emlékezetesek maradnak a sokszínű társaság nagy beszélgetéseitől, mint az egymás után felszolgált finomabbnál finomabb fogásoktól, melyek végeztével – nem ritkán már éjfél körül – a jóképű olasz pincér sanda mosollyal tette fel a kérdést: café?

Machaut életműve sok szempontból kivételes, nem csak a középkor, de talán az egész zenetörténet szempontjából is. Kevés olyan szerzőt ismerünk ugyanis, aki költőként és zeneszerzőként is ugyanolyan súllyal szerepel a kultúrtörténeti kánonban. Machaut költészete a francia középkori költészet egyik csúcsa, számos elbeszélő költeménye és az udvari szerelmi líra hagyományát folytató apróbb versei óriási hatást gyakoroltak a későbbi nemzedékekre. És amint a szeminárium irodalomtörténész előadója, Kevin Brownlee, a philadelphiai egyetem professzora több előadásában is rámutatott, nem véletlen, hogy a 20. század végén újra fontossá kezdtek válni a Machaut-szövegek. A strukturalizmus és a posztmodern irodalomelméletek számára rendkívül izgalmas az az önreflexív játékosság, ahogyan Machaut a készen kapott, unalomig használt toposzokat – mint az ismeretlen úrnő iránti reménytelen szerelmet – újraértelmezi, gyakran az elbeszélői „én” szerepének átalakításával, máskor korabeli művekre, a Bibliára vagy antik mítoszokra való utalások egészen kifinomult hálójának a kialakításával.

Ez utóbbira jó példa a sokak által Machaut főművének tartott Le livre du voir dit (vagyis az Igaz költemény könyvének) egyik epizódja. Az idős költő és a gyönyörű fiatal lány szerelmének történetét elmondó, számos levéllel, betétverssel és zeneművel tarkított rendkívül hosszú elbeszélő költemény önéletrajzi jellege máig heves viták tárgya irodalomtörténészek és zenetörténészek körében. Noha számos utalás található benne korabeli eseményekre és személyekre (például az egyes szám első személyű elbeszélő neve: Guillaume), legalább ennyi érv hozható fel amellett, hogy a mű fikció (Kevin Brownlee egyik előadásában The Book of the True Fiction-ként fordította a mű címét).

Az említett epizódban az idős Guillaume-ot a gyönyörű lány (Toute-belle) a hálótermébe hívja, hogy végre kettesben szerelmet vallhassanak egymásnak. A hálóterembe lépve Guillaume megdöbbenve látja, hogy - talán a szerelmi vallomás előkészítéseként - Toute-belle meztelenül fekszik az ágyon. Az öreg költő térdre borul és Vénuszhoz imádkozik, aki leszáll az égből, felhőt bocsát az ágyra, melynek jótékony takarásában a két szerelmes végre egymásé lesz. E látszólag semmitmondó epizód csak azért érdekes, mert jól érzékeltethető rajta, miként is működik Machaut rendkívül rafinált utalásrendszere. A Vénuszhoz szóló ima ugyanis egyértelműen az antik mitológiából jól ismert Pygmalion történetre utal, melyben Pygmalion szerelmét, a saját maga által kreált gyönyörű nőszobrot Vénusz segítségével kelti életre. Toute-belle tehát a történetbeli Guillaume teremtényeként is értelmezhető, s ezt erősíti az epizód illusztrációja is. A New York University művészettörténésze, Domenic Leo hangsúlyozta, hogy Guillaume és Toute-belle Vénusznak köszönhető szerelmi egyesülését a kódex illuminátora azokkal a képi toposzokkal ábrázolta, melyek a 14. századi kódexekben a Teremtés könyvéhez kapcsolódnak. Mindez persze nem jelenti, hogy a teljes történet fikció, hiszen ha Toute-belle-ről állíthatjuk is, hogy a történetbeli Guillaume teremtménye, Guillaumre-ról nem tudhatjuk, hogy azonos-e a szerzővel vagy ő maga is kitaláció, és a különféle történeti tényekre való utalás pusztán Machaut játéka az olvasóval.

Margaret Bent, az oxfordi All Souls college professzora, a szeminárium szervezője a Machaut-motettákról tartott három előadást. E többszólamú művek különlegessége, hogy a középkori motetta hagyományának megfelelően két, olykor három különböző szöveget szólaltatnak meg szimultán. Az elemző számára ez egyedülálló lehetőség, hiszen nem csak szöveg és zene viszonyát, de különböző, időben egyszerre elhangzó szövegek egymáshoz való viszonyát is vizsgálhatja. A mai hallgató számára nehezen követhető összefüggések a korabeli hallgató számára sem adták meg magukat könnyen, de ez nem is volt cél. Amint arra Margaret Bent rámutatott, bár öntudata és érzékisége már sok szempontból reneszánsz emberré teszik Machaut, zenéről való gondolkodását még mélyen meghatározza a skolasztikus hagyomány, mely szerint a zene tudomány.

Szemben a motettával, melyet Machaut formai és koncepcionális szempontból is gyakorlatilag készen kapott elődeitől, a többszólamú ballada Machaut kezében vált meghatározó zenei és költői formává. Erről szólt Elisabeth Leach, a londoni Royal Holloway fiatal professzorának három előadása. A zenei deklamációt, a ritmikai struktúrát, zene és szöveg viszonyát, a szigorú versforma zenei megfogalmazását és a korabeli ellenpont-traktátusok szabályrendszerének megvalósulását vizsgálta az egyes darabokon, s fokozatosan mutatott rá arra, hogy a balladák kódexekben található sorrendje sem véletlen, egymás mellett álló párok ugyanis reflektálnak egymásra, s bizonyos motívumok végigvezethetők a sorozaton: a szinte kizárólag szerelmi témájú balladák egyedülálló szintézisét képezik érzékiségnek és tudatosságnak.

A szeminárium szerencsés elegye volt tudományos konferenciának és egy a Machaut-kutatásba bevezető kurzusnak. A terület legjelentősebb kutatói olyan könnyedséggel és közérthetőséggel beszéltek e különös és nem könnyen megközelíthető zeneszerzőről és műveiről, hogy a téma iránt érdeklődő, de abban nem feltétlenül elmélyedt hallgatók is átfogó képet kaphattak a 14. század és talán az általános zenetörténet egyik legnagyobb alakjáról.