Erzsébet

Élők közt élő

2004.07.20. 00:00

Programkereső

Az a baj, hogy a példa rossz. Mert azt kellene illusztrálni, hogy van előadóművészi halhatatlanság. Fricsay Ferenc például egészen különleges eset. Miénk, de mégsem a miénk. Akik még látták őt, amíg itthon dolgozott, közvetlenül a háború után, hümmögnek. Jó karmester volt, de ki gondolta volna, hogy akkora sztár lesz belőle?

Szerette a jó, pattogós tempókat, vagy az egykorú mondás szerint: Fricsay nagyszerűen ért hozzá, hogy szétszedjen egy darabot, csak aztán öszszerakni nem mindig tudja. Ki hitte volna, hogy ebből máig ható életmű kerekedik? De hát jó helyen volt a megfelelő időben, Salzburgban ő vette át Klemperertől Gottfried von Einem Danton halála című operájának bemutatóját. Egy év múlva Berlinbe költözött, és megindult a karrierje.

Fricsay Ferenc szempontjából sajnos késő utókornak számítunk. Idén lenne kilencvenéves, de már több mint negyven éve halott. Nagyon nagyvonalúan számolva is csak huszonöt éve volt arra, hogy megteremtse azt az életművet, amely alapján emlékeznek majd rá. Amikor más karmesterek életük nagy korszakába érnek, akkor Fricsay már búcsúzott a magáétól. De nekünk, utókornak szerencsénk volt. Fricsayt időben fedezte föl a lemezipar, és a berlini rádiónál dolgozott, így maradt utána bőven hallgatnivaló. Fricsay neve ma talán jobban cseng, mint életében, bár a németek elég nehezen tudják kimondani ezt a furcsa betűhalmazt, és általában megelégednek a "frikszáj" változattal. Példánkkal tehát azt kellene igazolni, hogy a jó nem vész el.

Sajnos ehelyett arról kell beszélni, hogy a rossz sem vész el. Egy újra megjelent 1954-es felvételen Fricsay Rossini Stabat materét vezényli. Nagyon nehéz darab, kicsit is érzékeny emberek azonnal rámondják, hogy olasz operai ízléstelenség, Rossini nem tudott fölemelkedni a szöveghez, az élveteg kéjenc meg sem értette, hogy mit írt Jacopone da Todi, ez a különös ferences barát. Az egyik otthon üldögélt a parókájában, és reszketett a haláltól, a másik kiközösítés és börtönévek után élete utolsó szakaszában vezeklőként írta a verseit. Mi közük lehetne egymáshoz?

Több mint gondolnánk, és egy igazán szenvedélyes Stabat mater-előadásból ez ki is derül. Fricsay viszont inkább ki akarta javítani Rossini tévedéseit. Szép, átszellemült kórusokat vezényel, de az áriákkal valahogy nem tud mit kezdeni, nincs meg bennük az a tiszta felindulás, kitárulkozás, kebeltépés, amit egy jól elhelyezett magas desztől vár az ember a tenor szólamban. Nincs szerencséje az énekesekkel, pedig a nevek jók. De Kim Borg basszusa kásás, zavaros, salakos, Ernst Haefliger, a tenor súlytalan, Maria Stader túlságosan is a szent asszonyt alakítja.

Annyi jó Stabat mater-felvétel persze az egész világon nincsen. De Fricsayé sem az. Pech. Attól ő még nagy karmester marad. Szerencse.

(Rossini: Stabat mater - Deutsche Grammophon - eloquence; 1955-2004)