Kelemen, Klementina

Hangjáték

2004.07.20. 00:00

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikus Ének- és Zenekar júliusban három koncertet ad Martonvásáron Beethoven műveiből. Az első koncert 17-én, szombaton volt, a Házavatás-nyitány mellett egy szokatlan kompozíció, egy szinte soha nem hallott mű: az István király című teljes kísérőzene hangzott el magyarul, színészek közreműködésével. Az összesen nettó 50 percnyi zene bőven adott gondolkodnivalót.

Mindenekelőtt a helyszínről. A Brunszvik-kastély parkjának intim pontja, a szigeten emelt színpad igazán ideális helyszínnek tűnik a zenéléshez (Beethoven korában a vasút se zavarhatta a talán a muzsikálásnál is intimebb pillanatokat): hatalmas fák lombkoronáján átszűrődő alkonyi fény, a melegben enyhet adó árnyék, a felemelő látvány, háttérben a hely szellemének, a zeneszerzőnek a szobra. A műsorközlő fel is hívta hosszú, kétnyelvű és monoton szövegében a figyelmet a felújított nézőtérre. Igaz, nekem a szürke, műanyag kagylóülésekről, melyek mintegy húsz centivel vannak közelebb egymáshoz az ideálisnál, ez éppenséggel nem jutott eszembe, de hát erre jó a műsorközlő, két nyelven.

Amikor a zenekar belevágott a Házavatás akkordjaiba, kiderült, mibe kerül ez az intimitás. A hangszereket egyesével hallhattuk, már amelyiket, az üstdobot pl. alig, ami ebben a műben kimondottan hátrányos. Hallottuk viszont a virtuóz fagottot, meg aztán azt is, ahogy elfogy a levegője, de az az érzésem, itt Beethoven a hibás, aki nincs tisztában az úgynevezett vitálkapacitással és annak maximumával. A sok szólóhang ellenére a zenekar együtt volt, Kocsis kézben tartotta a produkciót (pedig a szemébe tűző naplementétől nem sokat láthatott), akusztikai okokból mégis nehéz értékelni az előadás milyenségét.

Sokan nem tartják nagyra e nyitányt, én nagyon szeretem, épp, mert az öreg Beethoven nem nagyon tud mit kezdeni az ünnepélyességgel, hát a múlthoz, Händelhez fordul, és az eredmény inkább barokk, mint koraromantikus. A monumentalitás és az intimitás keveredik e zenében – és a Nemzeti Szimfonikusok játékában is jól érezhető volt ez a szándék, de hallani főleg a csendesebb pillanatokat lehetett teljes szépségükben. E pillanatok közt akadtak lenyűgözőek: mikor Beethoven egy-egy pillanatra elrugaszkodik a C-dúrtól és a fortissimótól (a mellettem – ölemben? – ülő Fáy Miklósból is önkéntelenül kiszalad: „szép”, és igaza volt), Kocsis és a zenekar is megtalálta, hogy állítható meg a pillanat legalább látszólag. Aztán visszatértek a C-dúrok, úgy érzem, épp 256-tal van belőlük több e nyitányban, mint amennyi feltétlenül indokolt egy C-dúr nyitány esetén, de én elfogult vagyok, mert szeretem e művet.

Nem így az utána következő István királyt, melynek a nyitányát eddig is ismertem, de sose szerettem. A mű ugyan a Főherceg-trió és a VII. szimfónia időbeli szomszédságában keletkezett, melynél nemesebb környezetet elképzelni se tudnék, ám ez nem hallatszik rajta. Az elején nem tudjuk, egy bőgő hangolásához ad-e hangot a zenekar, a kvarttorony hiába lesz aztán a vezérmotívum, már a nyitánynak is izzadtságszaga van, később kiderül: mégis ez volt a csúcsa az egész műnek, illetve kedves még a „schöne, grüne Jungfernkranz”, vagyis a Gizellát Istvánhoz kísérő leánykórus, melyből Weber is ihletet merített (életében nem először, de nem is utoljára – ha azonban a két asszonykart összehasonlítjuk, bizony Weber tűnik győztesnek). Aztán lesznek D-dúrok, minél közelebb kerülünk a jelenhez, vagyis Ferenc császár und király regnálásához, annál több és hangosabb.

d4da5fe5-59d7-43ba-9660-2cd1d2d4256a

Az akusztika viszont jól hallhatóan megváltozott attól, hogy a kórus a háttérben felsorakozott. Nem szeretném, ha szegényeknek a teljes IX. és IV. szimfóniát állva kellene tölteniük, de talán érdemes lenne kitalálni valami hangfogót a színpad mögé, mert az István királyban végre zenekart és nem szólóhangszereket hallhattunk. A kórust – szokásához híven – nem nagyon kímélte Beethoven, nem kevés magas A-t kell tartania a felső szólamoknak, az alsóknak meg dörmögnivalója akad bőven – e nehézség olykor bizony hallatszott is, alapvetően mégis jónak mondható a teljesítményük, bár tartok tőle: ezt a magyar szöveget (nem tudom, ki a fordító, de biztos, hogy nem ismeri a „prozódia” szót) nem lehet igazán zeneileg énekelni. A hegedűk is megkapják a magukét, gyakran a fogólapon kell kaparászni, sajnos ennek nehézsége se maradt teljesen rejtve az odafigyelő hallgató előtt – de fogjuk az akusztikára, egy terem valószínűleg kegyesen összemosta volna ezt a néhány csúnya hangot. A zenei előadás mégis messze a mű fölé emelkedett. Nem így a színészi.

A zene és az olykor kimondottan kellemetlen hangon belekiabáló színészek (különösen a címszereplő Hirtling) mintha nem ugyanabban a produkcióban vettek volna részt. Sajnáltam Ráckevei Annát és Tordy Gézát, akik legalább érthetően deklamálták körülbelül kétmondatnyi szerepüket. A többi színész messze nem volt ennyire érthető, Hirtling István meg egyenesen mintha blattolt volna, és mikor nagyon kezdett elveszni az amúgy nem túl szövevényes mélységű darabban, egyre hangosabb lett. Az egyetlen szép teljesítmény az volt, hogy a zenekar jó ritmusban kísérte az ő kiabálásait.

Összességében tehát ma se tudom, miért kellett műsorra tűzni ezt a méltán elfelejtett darabot, a mindig aulikus Kotzebue leplezetlenül talpnyaló darabját, melyből kiderül: István király regnálása történelmi távlatból tekintve abban leli értelmét, hogy Mária Terézia (D-dúr) unokája (még D-dúrabb), Ferenc király (leg-D-dúrabb) uralma bekövetkezhessék. Bár nem szórakoztam rosszul, és mindig nagy öröm, ha nagy szerzők „új” műveivel ismerkedhetünk, ennek a hangversenynek egyetlen 21. századi tanulsága van: a kurzusművészet mindig izzadságszagú, történelmi távlatból nézve meg egyenest ciki. És ebből sajnos Beethoven alig kerül ki pozitívabban, mint Kotzebue.

Aki azonban a Nemzeti Filharmonikusok következő koncertjeire megy, igazi remekműveket hallhat majd, melyek eszmeileg és esztétikailag is közelebb állnak hozzánk, illetve az előadás helyszínéhez.

(2004. július 17. 19:00 MTA Mezőgazdasági Kutatóintézet Parkja (Martonvásár) – A Nemzeti Filharmonikusok Beethoven-estje; Beethoven: Házavatás – nyitány, WoO 98; István király – teljes kísérőzene, op. 117; km.: Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás); vez.: Kocsis Zoltán)