Móric

Jerry Goldsmith halálhíre

2004.07.26. 00:00

Programkereső

Öt évvel ezelőtt itt vezényelt a Vörösmarty téren a Fesztiválzenekar vendégeként. Hazudnék, ha azt mondanám, életem legnagyobb zenei élményei közé tartozik az esemény.

Ahogyan nem is Jerry Goldsmith volt az utóbbi évtizedek legjelentősebb hollywoodi filmzeneszerzője (hiszen az John Williams), de a második hely azért megvolt neki. Egy Oscar-díjat is kapott, a Pattonért, de olyan ismerős filmekhez is ő írta a muzsikát, mint az eredeti Majmok bolygója, az Omen, az Elemi ösztön vagy az L.A. Confidential. Arról nem beszélve, hogy az Oscar-díj-átadás közvetítésekor is mindig az ő fanfárja hangzik föl.

Ha az említett filmek alapján semmilyen egységes zenei stílus nem dereng föl, akkor valószínűleg megértettük a Goldsmith-jelenséget. Mindent tudott, amit a zeneszerzésről lehet, jól hangszerelt, ismerte a zenekart, az elektronikus zajokat, szerette a kísérleteket (a Majmok bolygójában például fúvóka nélkül játszanak a kürtök), pillanatok alatt meg tudott rajzolni hangszerekkel valamilyen egzotikus helyszínt, csak éppen nem volt elsöprő zenei személyiség. Nem volt önálló zenei mondanivalója, ezért nem is a forgatókönyv alapján dolgozott, hanem megvárta, amíg többé-kevésbé kész a film, és akkor kezdett komponálni.

Valószínűleg pontosan tudta, mit tesz. Nem lett a szent művészet alázatos szolgája, nem ácsingózott megrendelésekre, ösztöndíjakra olyanoktól, akik nem merik bevallani, hogy mennyire nem értik a kísérleti zenét. Viszont nagyon kényelmesen élt, szorongató anyagi és egyéb gondok nélkül, és azzal a nem kellemetlen tudattal, hogy valahol a világban mindig szól az ő zenéje egy moziban vagy televízióban. Más kérdés, hogy senki nem arra figyel.

Mindig érdekelt, hogy a filmzeneszerzők miként gondolnak saját munkáikra, mikor érzik sikeresnek magukat. Ha szól a zene, és a hallgatóban megelevenednek a jelenetek, most rohamoznak a tuaregek, most meg besettenkedünk a kriptába, vagy ha önmagában próbáljuk meg élvezni a gesztusokat festő muzsikát. Amikor a lemezt aláírattam az ösztövér, ősz, lófarkat viselő komponistával, megkérdeztem, hogy szerinte hogyan kell hallgatni a Múmia zenéjét. Furcsán, fanyarul elmosolyodott, és azt felelte: hangosan.