Máté, Mirella

Nagy siker az 1848-as induló

2004.07.26. 00:00

Programkereső

Mint a mesében: egy fiú felkerekedett, átkelt az óceánon, az utcáról bement a világ leghíresebb könnyűzenei főiskolájára, mindenkit levett a lábáról, és karriert csinált Amerikában. Gárdonyi Lászlót húsz éve a legtehetségesebb fiatal magyar dzsesszzenészek között tartották számon. Laszlo Gardony ma a leghíresebb amerikai művészek partnere, a legnagyobb lemezcégekkel leszerződött szólista, és elismert tanár.

- Hogyan került Budáról Bostonba? És hová lett közben az i betű?

- 1982-ben hallottam először a Berkleeről, Kiss Imrétől, a rádió zenei főosztályának vezetőjétől kaptam egy brosúrát. A következő évben kiváltottam a turistavízumot, és vettem egy repülőjegyet. A terv az volt, hogy egy-két hónapot maradok, utána otthon folytatom a szépen indult karrieremet - akkor már megjelent Zbigniew Namislowskival készített lemezem, Lakatos Antallal is egyre nagyobb sikereket értünk el. Eredetileg az akkor négyezer dolláros tandíjhoz hatszáz dolláros ösztöndíjat akartak adni, a többit nem volt honnan hozzátennem. A szemeszter elején viszont vizsgázni kellett, és miután hallottak, azonnal teljes ösztöndíjat ajánlottak. Ebben Magyarországról én voltam az első, bár előttem olyan muzsikusok fordultak itt meg, mint Ráduly Mihály vagy Szabó Gábor. Hihetetlen érzés volt bekerülni az itteni zenei közösségbe, aztán a második évre is kaptam ösztöndíjat, utána meg felkértek előbb félállású, majd "igazi" tanárnak. 1987-ben jó évem volt. Miroslav Vitousszal készítettünk egy lemezt, és megnyertem a nagy amerikai dzsesszzongoraversenyt, amitől a dzsessz értői az egész országban megismerték a nevem. A nevem írásmódját az itteni kiejtéshez igazítottam: így mondják helyesen, vagy legalábbis majdnem helyesen.

- A Berklee igazi legenda a dzsessz és általában a könnyűzene világában. Kik a tanártársai?

- A műfaj közvetlen élvonalába tartozó zenészek tanítanak, mint Gary Burton és John Lovano. Alkalmanként olyan világnagyságok ugranak be egy-egy mesterkurzusra, mint Herbie Hancock, Chick Corea vagy Ron Carter. De a sztárok közül sokan itt is tanultak, például Corea, Pat Metheny, Branford Marsalis, Joe Scofield vagy Keith Jarrett.

- A tanítványai közül kire büszke?

- Sokukra, például Johannes Wallmanra, aki ma már maga is tanít a New York Universityn. A világ minden tájáról jönnek ide olyan fiatalok, akiket Magyarországon esetleg nem ismernek, de saját hazájukban a zenei élet meghatározó alakjai. Egy japán lány, akit tanítottam, hazatérve az eladási listák abszolút éllovasa lett. Tíz éve még egy tibeti tanítványom is volt - otthon az ő családja volt az egyetlen, amely nyugati zenét játszott és tanított. Nagyon inspiráló folyamatosan a fiatal tehetségekkel dolgozni.

- Használ-e valamit a magyar zenepedagógiai módszerekből, vagy a dzsesszben minden más?

- Ezt nehéz megítélni. Mindenesetre hálás vagyok a kettős zenei nevelésért. Tanultam klasszikus zenét, de ötéves korom óta improvizálok. Sokat kaptam Gonda Jánostól a dzsessz tanszakon és cigány zenésztársaimtól is. Az amerikai oktatási szisztéma azonban más, nem választja szét a koncertfelkészítést és az elméletet. Folyamatosan keresik a tudatos és az ösztönös elemek közötti egyensúlyt.

- Nem hiányoznak az egykori társak a Bacilus együttesből?

- Zeneileg nincs honvágyam, de mindig örülök, ha hallok az egykori társakról. Leginkább Lakatos Tónival váltunk egy-egy e-mailt, úgy nyolc éve egy koncertünk is volt, Kőszegi Imrével pedig a tatai dzsessztáborban találkoztam.

- Hol tapsolnak melegebben, Bostonban vagy Budapesten?

- Két évtizede itt vagyok, most már Bostonban könnyebb megteremteni a kapcsolatot a közönséggel. Budapesten sokan már nem is emlékeznek rám, ami természetes, de egyben szomorú is. A turnék, a társak, a tanítás hatására a zeném is sokat változott. Itt Bostonban sem nagyobb a műfaj közönsége, mint bárhol máshol, de megvan a kozmopolita jellege. Nem vagyok kuriózum. Itt élek, de azt is tudom, hogy honnan jöttem. Ez közös platform, amelyen mindannyian megértjük egymást. Persze szeretnék újra kapcsolatot építeni a magyar közönséggel, biztos vagyok benne, hogy ha alkalom nyílna, minden megint úgy lenne, mint régen.

- Tudja már, mikor fog otthon játszani?

- Nehéz megszervezni egy ilyen utazást. A triómmal és a Wayfaring Strangers nevű modern folk-dzsessz együttessel is turnézom, közben az óráimat is meg kell tartanom. A fiam tizenhét éves, tehetségesen basszusgitározik, és most megy majd egyetemre. Mindenesetre a jövő nyáron tervezem, hogy játszom Budapesten, és talán máshol is.

- Egyik lemezén van egy szám, amely az 1848-as induló címet viseli. A témából lassanként a Kossuth-nóta refrénje bontakozik ki: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Értik itt ezt az utalást?

- Teljesen más harmóniát játszunk, mint az eredeti népdal. A zenésztársaimnak nagyon tetszik a refrén, már sokszor mondták, hogy maradjunk kicsit hosszabban ennél a résznél, és improvizáljunk rá. Ilyenkor mindig megpróbálom elmagyarázni, hogy nem lehet, ennek a dallamnak ez a csúcspontja. A szám nagyon sikeres, a rádióműsorokban, ahol elhangzik, mindig sok telefont kapunk, a hallgatók kérdezik, mi volt ez a motívum. Ilyenkor elmesélem, hogy magyar népdal.

- A szavaiból úgy érzem, könnyen ment a beolvadás.

- Nem éreztem asszimilációnak a folyamatot. A dzsesszzenészek között nagy vita folyik arról, honnan kell jönnie az inspirációnak, mindenkinek a saját hazája zenei hagyományaiból vagy az afroamerikai gyökerekből. De ez olyan zenei nyelv, amelyet én mindig a magaménak éreztem. A groove, a szving, a gospel mindig belülről jött. Nem is szabad a gyerekeknek olyan zenét tanítani, amely életük egyetlen szakaszában sem tetszett, mindig idegen maradt nekik. Ami nehéz volt, az az első években a kulturális beilleszkedés, amíg rájössz, hogyan működnek a dolgok. Az érzelmi mélypont egy év után jön el, de három-négy évbe is beletelik, mire teljesen kiismered magad. Aztán már nem éreztem, hogy a származásom definiálna. Többé nem kivándorló vagy bevándorló voltam, hanem világpolgár. Az intelligens amerikaiak mind ilyen emberek, a barátaink mind így élnek.

Boston, 2004. július