Jusztina

A flamenco zsenije

2004.07.27. 00:00

Programkereső

Más táncosok lassan nyugdíjba vonulásról töprengenek, amikor Gades 1970-ben - 34 évesen - először őrjítette meg a budapesti Operaház közönségét a Flamenco-szvittel: az allegriasszal sétálón kezdő, a solearesszel kirobbanó, a burleriasszal felvágó, groteszk kakastánccal folytatódó, az együttesből szólistaként önállósodó farrucca-val, a zene nélküli zapateadóval: cipősarokkal toporzékoló, a cipőkopogás ritmusát saját tapsával ellenpontozó, önmagát hergelő, önmagával versenyző férfikevélységet fitogtató tombolással, végül a keresztlépéses tangóval, ahol hirtelen leáll a táncos, mintha megfagyna a mozdulat, hogy annál szenvedélyesebben folytassa az eksztázisig.

A néző azt hiszi, már vége. Folytathatatlan. Nem csak táncolni, nézni is, úgy visz egyre feljebb a mozdulatok orgazmusáig, de még onnan is magasabbra és zabolátlanabbra emelkedik. Antonio Gades (és együttese) a vad, nyers, megzabolázhatatlan erotikát engedte a színpadon szabadjára. Illetőleg cseppet sem szabadjára, hanem az andalúziai cigánytáncok szigorú fegyelmével, és kakasviadal nézőihez hasonló szigorú tekintetű közönség ellenőrzése alatt.

Antonio Gades egyike volt az elmúlt évszázad legnagyobb táncosainak. Ami Nyizsinszkij és Nurejev volt a klasszikus orosz balettnek, azt a szintet képviselte Antonio, az andalúziai cigánytáncok zsenije.

Abban a kiváltságban részesülhettünk, hogy első operaházi vendégtombolásuk után többször is jártak Pesten megmutatni a kihunyni nem akaró szenvedély előkelő nemi párviadalát, páros küzdelmét.

Láthatták Carlos Saura filmjét Gades Carmenjéről, ahol természetesen a gitanát táncoló Laura del Sol volt a címszereplő, mégis Antonio volt a főszereplő. S bár a film technikai okokból nem volt olyan elsöprő, mint a személyes egy térben levés Antonióval és táncosaival, a Carment láttam Párizsban színházi előadáson. A pesti őrjöngő fogadtatás langyos és kimért tapsnak hatott ahhoz képest, amint a nézőtér (zömében spanyolul beszélő és belekiabáló) közönsége abbahagyhatatlanul ünnepelte nem csupán Gades duendéjét (táncos démonát, megbabonázó előadói erejét, megistenülését, vagy meg-angyalosodását, hogy a duende kifejezés sokoldalú értelmét némileg érzékeltessem), hanem a spanyol büszkeséget, önérzetet, szilaj hazaszeretetet. Föltételezhetően a párizsi előadást nemcsak táncrajongók ünnepelték, volt az előadás végi láznak erős politikai színezete, az idősebb nézők még Franco elől odamenekültek voltak. A metrón hazafelé a szilaj spanyolok hangosan vitatták a kapott élményt. Nem tudtak betelni vele. És így volt Antonióval mindenki, aki csak látta. Közel az ötvenhez is olyan nemes volt, mint egy betörhetetlen vadló, aki toporzékolással és előkelő mozdulatokkal tudta eltáncolni a férfibüszkeséget és a spanyol szabadságvágyat.